Lectio Divina 2011.09.10.

Szeptember 10. „Nem szolgálat az ember sorsa a földön? Nem napszámos módján tölti el napjait?” (Jób 7,1-4;6-7)

Epiklézis - Szentlélek hívó himnusz

Epiklézis - Szentlélek hívó imádság

Jöjj el, Bölcsesség Lelke s taníts meg minket, hogy a mennyei javakat úgy becsüljük és szeressük, hogy minden földieknek eléje tegyük, s mindig komolyan keressük. Ó, isteni Lélek, ki a hatalom és bölcsességtől származol, add meg nekünk a valódi bölcsességet. Nyisd föl szemünket, hogy láthassuk törvényed csodáit; adj nekünk értelmet, s élni fogunk! Ámen.

Lectio (Amit Isten Igéje mond)

Amikor a szenvedés különböző formákban ránk tör, és huzamosan kísérőtársunk marad, akkor hangosan vagy elfojtva kitör belőlünk a kérdés: Miért történt ez? És miért éppen velem? Ebben a helyzetben a nyomorúságunk és tehetetlenségünk mélységeit átérezve egyre hangosabban kiáltunk, vagy némulunk el magunkba roskadva. Amikor súlyos csapások érnek bennünket, amikor a fájdalmainkat elviselhetetlennek érezzük, vagy amikor tudatosodik bennünk, hogy igazságtalanul bánnak velünk, teljesen elerőtlenedünk. Ilyenkor úgy érezzük, hogy senki sem ért meg bennünket. Az elemi erővel feltörő tiltakozásunkra nem figyel senki, vagy ha mégis, akkor gyakran hamarosan kiderül, hogy ő sem tud segíteni rajtunk. Ilyen esetben még az Istent is ellenségünknek érezzük.

Jób könyvének egyik szerzője, aki megírta Jóbnak a barátaival folytatott beszédeit, költői szavakkal fogalmazza meg és mondja ki mindazt, amit a szenvedő ember érez, és átél. Ezt terjeszti Isten elé, és egyedül tőle várja a megnyugtató megoldást.

Isten Igéjének meghallgatása.

Jób 7,1-4;6-7

¹Nem szolgálat az ember sorsa a földön? Nem napszámos módján tölti el napjait? ²Olyan, mint a rabszolga, ki árnyékba vágyik, olyan, mint a napszámos, ki a bérét várja. ³Csalódással teli hónapok jutottak részemül, keserves éjeket adtak osztályrészül. ⁴Már mikor lefekszem, kérdezem: "Mikor virrad?" És mihelyt fölkelek: "Mikor lesz már este?" Tele vagyok kínnal egész alkonyatig. ⁶Napjaim futnak, mint takács vetélője, eltűnnek, s nyomukban nem marad reménység. ⁷Gondold meg: életem csupán egy lehelet, szemem soha többé nem lát boldogságot.

Responzórium

1. A szöveg és környezete

A Kr.e. 4. században élt költő egy hívő zsidó ember, akit a kortársaihoz hasonlóan kínoz a szenvedés kérdése. A bölcsességi tanító teljesen tisztában van azzal, hogy az őt körülvevő világ tele van ellentmondásos tapasztalatokkal. De nemcsak a világ átláthatatlan, hanem az Isten munkálkodása is telve van titkokkal és rejtélyekkel. A szerző tudja, hogy a lehetőségein túl levő világra kérdez rá. Azt is tudja, hogy eközben korlátokba ütközik, és emiatt sok kérdés nyitott marad. Ennek ellenére megvan a bátorsága, hogy ezt beismerje. A gondolataival azt is szeretné tudatosítani a kortársaiban, hogy az Istenbe vetett hit nem oldja meg az életük minden problémáját. Ennek ellenére fel kell tenniük a kérdéseiket Istennek újra meg újra!

2. Néhány gondolat

A bölcsességi tanító először is összehasonlítja a szenvedő ember sorsát a napibérért dolgozó munkáséval. A napszámos a nap forróságában végzi a munkáját, és azért várja az estét, mert akkor a gyötrelme véget ér, és akkor a fáradságos munkájáért megkapja majd a munkabérét. A szenvedő sorsa viszont összehasonlíthatatlanul keményebb, mint a napszámosé. Számára az este nem hozza meg a megkönnyebbülést; a szenvedései folytatódnak; egyre türelmetlenebbé és nyugtalanabbá válik.

A szenvedő ember szeretné, ha gyorsan múlna az idő. Az idő múlása azonban egyúttal félelmet is kelt benne, mert előbb jöhet a halál, mintsem a sorsa jobbra fordulhatna.

A hónapok eltelnek, és csalódást okoznak, az éjszakák hosszúak és fáradságosak. Az este semmilyen frissítő alvást nem hoz; nyugtalan, átvirrasztott éjszaka következik. De az új nap is csak új problémákkal tarkított.

Ahogy a vetélő, ami gyorsan ide-oda fut, olyan gyorsan ér véget az emberi élet. És ha a fonal elfogy, akkor az élet szövetét tovább már nem készítheti az ember. A takácsok világából való két kép az élet gyorsaságát és mulandóságát akarja kiemelni.

A szerző szándéka szerint az Isten figyelmét arra kell felhívnia a szenvedőnek, hogy az emberi élet csak egy lehelet. „Szemem soha többé nem lát boldogságot” – a szenvedő ember nem lát már jövőt maga előtt. Az élet ugyan reményeket ébresztett, de csalódásokat hozott. A „Gondold meg” szavakkal azt szeretné tudatosítani a bölcsességi tanító, hogy ebből a helyzetből csak az Isten segítő hatalma képes kivezetni.

A szerző által megfogalmazott panaszkodás célja nem a szenvedés bemutatása vagy valamiféle sajnálat kiváltása, hanem ahhoz intézett felszólítás, aki ezt a szenvedést megszüntetheti; ez egy Istenhez intézett kérés. Egyúttal a hűségnek és a bizalomnak a jele is, mert feltételezi, hogy az Isten erre a képes; Őt mielőbbi közbelépésre sürgeti.

Az embernek a baját és a keserűségét nem kell Isten előtt elhallgatnia. Istenhez fordulhat a kérdéseivel és a kételyeivel. Minden körülmények között megmarad számára az Isten igazságosságába és könyörületébe vetett bizalom.

Meditatio (Isten Igéje hozzám érkezik. Amit Isten Igéje nekünk mond)

Az Istennel való kapcsolatunkban engedjük érvényesülni a panaszkodás hangját is. A hívő ember a szenvedés megtapasztalása közben nem maradhat szótlan. Aki a zsidó népet kivezette a z egyiptomi rabságból, az bármikor kész övéi kimentésére. A panaszkodás nem az Istent kérdőjelezi meg, hanem az általunk Istenről alkotott képek hitelességét.

A betegség és a szenvedés az embert gyakran belső válságba taszítja. A válság közben minden erővel szembe kell szállnunk azzal az elképzeléssel, hogy a szenvedés az ember sorsának a része, és ezért azt türelmesen el kell viselnünk. Ugyan a szenvedés elől elmenekülni nem tudunk, de nyugodtan tiltakozhatunk ellene. Így belsőleg szabaddá válunk, és képesek leszünk annak elviselésére.

Contemplatio (Elmélkedés. Amit Istentől ajándékba kaptunk, és a szívünkben hordunk)

Az Istenbe vetett hit nem old meg minden problémát. De segíthet abban, hogy ne merüljünk el teljesen a kétségbeesésben, vagy a teljes értelmetlenség érzésében. A hívő ember számára alapszabály: a nyitott kérdések ellenére bízni akar abban, hogy az érthetetlennek tűnő világ történéseinek értelme van. Ez akkor is igaz, ha pillanatnyilag csak értelmetlen eseményekkel szembesül; akkor is, ha a történéseket döbbenettel veszi tudomásul.

Collatio (A jelenlévők gondolatainak megosztása valamint gyakorlati teendőink. Amit Isten Igéje általunk üzen másoknak.)

A szenvedésünket néha azért szoktuk elmondani másoknak, hogy megsajnáljanak minket. Kimondatlanul eközben valamiféle segítséget is várunk. Ilyenkor olyanokat szoktunk megkeresni, akikről feltételezzük, hogy segíteni tudnak rajtunk.

Máskor egyszerűen azért beszélünk róla, mert a másik ember is hasonló helyzetben van. Tőle segítséget nem várunk, de olykor a kölcsönös panaszkodás mégis segíthet.

Olyan is előfordul, hogy már csak önmagunk sajnálata a célunk. - Valószínűleg több erőt kapnánk, ha ezzel a ránk nehezedő teherrel inkább az Isten elé állnánk.

Oratio (Imádság. Amit Istennek válaszolunk Isten Igéjével a kezünkben)

Áldott legyen az Isten, aki kegyesen tekint a nélkülözők kéréseire, és betölti javaival a szűkölködőket. Könyörögjünk hozzá bizalommal: Mutasd meg nekünk irgalmasságodat, Urunk!

Tedd munkánkat gyümölcsözővé testvéreink javára, hadd építsünk velük és számukra olyan földi közösséget, amelyben te is kedvedet találod!