Az ünnep története

A Tábor-hegyi megdicsőülés ünnepét eredetileg csak a keleti keresztények ülték meg. A nyugati egyházban III. Kallixtus pápa rendelte el hálaünnepül annak emlékére, hogy Hunyadi János és Kapisztrán Szent János vezetésével a magyar seregek, 1456-ban Nándorfehérvárnál győzelmet arattak a törökök felett. Ennek emlékét hirdeti az egész világon a déli harangszó. Jézus megdicsőülésének helye, a régi hagyomány szerint, a Tábor-hegye volt. Ide ment fel három tanítványával: Péterrel, Jakabbal és Jánossal.

forrás: Magyar Katolikus Rádió

Barsi Balázs elmélkedése

Az evangélium nagy eseményei nem csupán arra valók, hogy egy évben egyszer megünnepeljük, hanem feltárják hívő életünknek a mindennapokban elrejtett lehetőségét és kötelességeit.

Tulajdonképpen minden embernek naponta fel kellene kapaszkodnia egy ilyen magas hegyre: vagyis elmélkedve, szemlélődve eltávolodni mindentől, mindenkitől és még saját magától is. Lehet-e enélkül az eljövendő években, az ezredforduló irtózatos kuszaságában nem keresztényként, de egyáltalán emberként élni?

Hiszen egyedül onnét felülről lehet mindent jól látni. A lenti feladatok, megoldhatatlannak látszó nehézségek, bonyolult helyzetek azzal nyomnak a földre, hogy nem látjuk a helyes arányokat. Mivel nyakig benne vagyunk az események, teendők, érzések sodrásában, nem láthatjuk, merre van a kiút: mi mennyit ér, és megéri-e félni tőle, kell-e egyáltalán törődni vele; mi marad meg abból, ami ma elviselhetetlennek tűnik, egy hét múlva?

De én nem akármilyen hegyre megyek fel, hanem a Tábor hegyére, amely Jézus istenségének és eljövendő szenvedésének (tehát emberségének) kinyilatkoztatása. Ide azonban csak vele és szentjeivel mehetek fel.

Ezért elmélkedés előtt a Jézus-imát mondogatom: Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam!, azután elindulok a napi szentírási szakaszokat olvasva. Meg-megállok, elkalandozom. Igazában az elkalandozás, az elszórakozás is része annak az útnak, amely a szemlélődéshez vezet. Hiszen nem mesterségesen keltett jámbor érzemények művirágait kell szednem az úton, hanem önmagamat, valós önmagamat kell összeszednem; ez pedig csak úgy lehetséges, ha szórakozottságom feltárja előttem, hol is van a szívem. S akkor azt kell megbeszélnem az Úr Jézussal. Külön velük. Ha azokkal élhetek együtt, akik valóban hisznek és állandó megtérésben élnek, jó, ha elmélkedésre egy adott helyen és időpontban jövünk össze. Ez egyrészt megóv az önbecsapástól, másrészt olyan erőtérbe emel, amely testvéreim Jézus-követéséből árad ki.

Ott elváltozott előttük. Addig kell imádkozni, elmélkedni, míg egyszer csak ez az elváltozás be nem következik. Nem látomás ez, hanem annak felismerése egész egzisztenciákkal, hogy kicsoda Jézus az Atya számára és a mi számunkra. A szemlélődés lényege, hogy amit a hitből ismerünk, azt most mint a mindenség világosságát, életünk legteljesebb és örömteli megoldását szemléljük.

Nyilvánvalóan volt olyan Tábor-hegyi élményünk, amely Szent Péteréhez és társaiéhoz hasonló. Akkor elég a visszaemlékezés. Szent Péter is ebből élt; ez a visszaemlékezés ugyanis a jelen legmélyebb valóságára nyitja föl szemünket, mert Krisztus ugyanaz tegnap és ma és mindörökké.

Így megdicsőülésének szemtanújaként, az égből jövő szózat fültanújaként, olyan emberként, akinek a Hajnalcsillag felkelt a szívében, jöhetünk le a hegyről, s térhetünk vissza napi teendőinkhez, hogy találkozhassunk mindazzal, ami ránk és szeretteinkre vár itt a földön.

Forrás: Új Ember