Szűz Mária életének egy fontos, de kevéssé ismert eseményéről emlékezik meg az Egyház november 21-én. A Szent Hagyomány kialakulásának történeti vonatkozásait és képi megjelenítésének változásait szeretnénk bemutatni az Olvasónak.
Mária gyermekségéről, az angyali üdvözlet előtt történtekről nem esik említés az evangéliumokban. A Jakab-evangélium avagy Protoevangélium – egy, a kanonizáció rostáján kihullott, minden valószínűség szerint Szíriában, a 2. században keletkezett apokrif irat – illetve ennek latin nyelvű változata, a Pszeudo-Máté evangélium meséli el részletesen Mária életét a születésétől, illetve az ezt megelőző csodálatos történésektől egészen a betlehemi gyermekgyilkosságig. A Protoevangélium igen népszerű volt a korai keresztények között, több mint 30 kéziratos példánya maradt fenn. Fontos szerepe volt Szűz Mária tiszteletének elterjesztésében. Később ez lett a középkori Mária-legendák elsődleges forrása. 
Az apokrif szerint a Megváltó édesanyja, Mária, egy hosszú ideig gyermektelen, idős házaspár, Joachim és Anna lányaként született. Amikor a templomban a főpap egyszer arra szólította fel Joachimot, hogy, jóllehet ő a rangidős, ne ő mutassa be először áldozatát, mert nem támasztott magának utódot, akkor a házaspár nagyon elkeseredett. Mélyen vallásos, hívő emberek lévén sokat imádkoztak az Úrhoz, hogy ajándékozná meg őket gyermekkel. Joachim kiment a pusztába, 40 nap és 40 éjjel böjtölt, Anna pedig a következő fogadalmat tette: „...hogyha én szülni fogok, akár a férfi, akár az asszony nemből valót, ajándékul ajánlom fel én őt az Úrnak, az én Istenemnek, és legyen az Ő szolgája életének minden napján” (Ladocsi Gáspár fordítása). Kérésük végül meghallgatásra talált. Nagy volt Joachim és Anna öröme, azonban az Úrnak tett ígéretükről nem feledkeztek meg. Amikor Mária hároméves lett, szülei elvitték őt a templomba és a papok gondjára bízták. Egyes történetváltozatok úgy tudják, hogy éppen Zakariás, Keresztelő Szent János majdani édesapja volt az a pap, aki a kis Máriát bevezette az Úr szolgálatába. Mária tizenkét éves koráig maradt a templomban, és a legjobb papok, írástudók oktatták őt a Szentírás tudományára. Mária, habár öntudatlanul, már ekkor készült csodálatos hivatására, az isteni Ige befogadására.

Szűz Mária bemutatásának, a templomba való megérkezésnek a jelenete a 10. századtól kezdve rendszeresen feltűnik az életét bemutató képciklusokban. Az apokrif több olyan mozzanattal, apró részlettel színezi ki a történetet, amelyek később szinte központi jelentőséget kapva számtalanszor viszszaköszönnek a képi ábrázolásokon. Kiváló képtéma volt például a kis Mária játszótársaiból, fiatal, ártatlan zsidó leánykákból álló menet, amely egészen a templom kapujáig kísérte Máriát és szüleit az édesapa kérésére. Mindegyik lánynak a kezében mécses volt – ebben a motívumban tisztán kivehető az antik házassági rítusok hatása. Amikor Mária a templom kapujához ért, akkora lelkesedés fogta el, hogy zsenge leánygyermek létére egyedül, felnőtt segítsége nélkül futott fel a tizenöt fokból álló lépcsőn, anélkül, hogy szüleire visszanézett volna. (Francia nyelven ezért kapta a Vierge à l'escalier elnevezést ez az ikonográfiai típus). A lépcső tetején állva várta őt a főpap, aki megölelte, majd „az áldozati oltár harmadik lépcsőjére ültette le Máriát. Az Úr kegyelmét árasztotta föléje, ő pedig ujjongva táncolt, és szerette őt Izrael egész háza” (Ladocsi Gáspár fordítása). Csodával határos módon a gyermek később sem vágyott vissza szüleihez, nem hiányolta őket, ahogy pedig egy ilyen korú gyermektől ez várható lett volna. A Protoevangélium említi még, hogy Máriát, amíg a templomban lakott, gyakran angyalok etették mennyei eledellel. A bizánci ikonográfiában a 10. század végére az az ábrázolásmód vált a legnépszerűbbé, amely két jelenetet sűrít magába: Máriát szülei elviszik a templomba, ahol később angyalok táplálják.
Az idő múltával egyre kevésbé számított az ábrázolóművészek számára a szövegforráshoz való hűség, egyre inkább a történet emberi dimenziói, s a lelki folyamatok ábrázolása került az előtérbe. A 15. századtól kezdve több olyan képvariánssal találkozunk, ahol Mária könnyes búcsút vesz szüleitől, vagy a lépcső felénél mégiscsak visszafordul.
Mária bemutatásának jelenetében a Szűz mint az önfelajánlás és a lelki életnek való elköteleződés példaképe jelenik meg. A jelenet ószövetségi tipológiai előképe Sámuel édesanyja, aki templomban felajánlja fiát Jahvénak. 
A legkorábbi Mária-legenda ábrázolások a 9–10. század fordulójáról származnak, kappadókiai sziklatemplomokban találhatók.
Szűz Mária bemutatásának az ünnepe a keleti egyházban alakult ki a 6. században. Annak ellenére, hogy Nyugaton az egyházatyák helytelenítették az apokrif történetek népszerűségét (Keleten ugyanis nagyon kedveltek voltak), s főleg azt, hogy ezek alapul szolgáljanak különféle ünnepek és liturgiák kialakításához, a nyugati egyházban is meghonosodott több olyan ünnep, ami az apokrif iratokban található Mária-életrajzokon alapul (pl. Mária születése, Mária mennybevételének ünnepe). 
A nyugati egyházban Frankföldről terjedt el ez az emlékünnep. Az akkor Avignonban tartózkodó pápai udvarba Philippe de Mazières, a ciprusi király kancellárja vitte hírét, és XI. Gergely pápa celebrálta az első ünnepi misét. A középkorban azonban több helyütt hiányzik még ez az ünnep a liturgikus kalendáriumból. IV. Sixtus volt az a pápa, aki bevette Szűz Mária bemutatásának ünnepét a római breviáriumba, V. Pius azonban kivette onnan, végül V. Sixtus 1585-ben véglegesen felvette a nyugati egyház ünnepeinek sorába.