Élete

Pál édesapja, Lucas Danei kereskedő volt a Genovai Köztársaságban lévő Ovada városban. Első felesége korán meghalt, ezért másodszor is megházasodott. Második felesége, Anna-Maria Massari tizenhat gyermekkel ajándékozta meg. Pál 1694. január 3-án született, s hamarosan utána, a következő évben jött világra János nevű öccse, aki később hűséges társa lett. 1709-ben a család Ovadából visszaköltözött az apa születési helyére, az Alessandria melletti Castellazóba.

A gyermekek közül Pált kereskedőnek szánták, és el is kezdett dolgozni apja mellett, azonban 1713-ban a helyi plébános egyik prédikációja hatására megtért. Elhatározta, hogy egész életét Krisztus szolgálatára és követésére fogja szentelni. Továbbra is dolgozott az üzletben, mellette pedig hitoktatói szerepet vállalt a plébánián. A plébános látszólag teljesen szabad kezet adott a fiatal katekétának, lényegében azonban gyanakvással nézte a tevékenységét. Mivel gyóntatója volt Pálnak, úgy érezte, kötelessége, hogy ismételten kemény próbatétek elé állítsa lelki gyermekét. Pál állta a próbákat, és szelíd alázatosságával úrrá lett a próbatéteken és a plébános bizalmatlanságán is. Ettől a plébános kicsit elbizonytalanodott, és tökéletességre törekvő gyermekének lelki vezetését két kapucinus atyára bízta.

Ez az időszak nem tartott soká, mert a plébános sürgősen keresett egy magához hasonló gondolkodású gyóntatót Pál számára, és meg is találta Don Policarpo Cerutti személyében, aki az alessandriai székesegyház penitenciárius kanonokja volt. Mivel ez a jó kanonok eleve rettegett minden rendkívüliségtől, Pál imádságos életét a gőg megnyilvánulásának minősítette, amely ellen szigorú parancsok kíméletlen megtartásával akart küzdeni. Ennek megfelelően elrendelte, hogy Pálnak a végső dolgokról: a halálról, az ítéletről és a kárhozatról kell elmélkednie. Mindazonáltal Don Ceruttinak be kellett látnia, hogy Pál imaélete valóban nem mindennapos jelenség, mert mit tarthat egy ,,lelki átlagember'' az olyan gyónó gyermekéről, aki naponta legalább hét órát töltött imádsággal és más lelkigyakorlatokkal?

De Istennek hála, élt Alessandriában egy püspök is, aki barnabita szerzetes létére több megértést tanúsított Pál iránt. Pál feltárta a püspök előtt: imádságai során kialakult benne a meggyőződés, hogy neki olyan szerzetesi közösségben kellene szolgálnia Istent, amelynek tagjai fekete reverendát hordanak, és a szívük fölött egy jelvényt viselnek; a jelvényben egy szív fölött kereszt áll, amely körül ez a felirat olvasható: Jesu Christi Passio, azaz Jézus Krisztus szenvedése. Magának az öltözetnek is azt kell hirdetnie, hogy viselői nagyon közelről akarják követni a szenvedő Krisztust.

A püspök, Francesco di Gattinara felismerte, hogy Pál kérése szokatlan ugyan, de nem képtelenség, mert észrevette az ifjú lelkében misztikus bensőséggel égő szeretetet Krisztus szenvedése iránt. Ezért 1720. július 22-én megáldotta és átadta Pálnak az általa megálmodott ruhát, amely később a passzionisták rendi ruhája lett.

Az 1720. esztendő vége felé egy negyvennapos lelkigyakorlat gyümölcseként Pál megfogalmazta első szabályzattervezetét, amelyet alapítandó közösségének szánt. Benne -- sok itáliai példát követve -- a legszigorúbb vezeklést és szemlélődést a széleskörű apostoli tevékenységgel kapcsolta össze. Mivel az érvényben lévő kánonjog a rendalapításhoz pápai jóváhagyást írt elő, a püspöktől kapott engedély csak neki személy szerint szólt, s ennek értelmében egyedül ő élhetett az egyházmegye területén az általa kívánt életformában.

Távoli terve egy új szerzetesrend volt. Ezt szem előtt tartva megkezdte a remeteségből és apostolságból ötvözött életet. A püspök engedélyének birtokában remetei magányából volt segítségére a közeli falvak és városok legelhagyottabb, legszegényebb embereinek. Néhányan csatlakoztak hozzá, de öccsét, Jánost leszámítva sorban elhagyták, mert nem bírták elviselni a vezeklés szigorúságát. Amíg Pál mellett voltak, különböző helyeken működtek mint hitoktatók, s nagyra becsülték őket mint böjti szónokokat, betegápolókat és tábori papokat. Minden munkájuk után visszavonultak a remeteségükbe, ami arra vezetett, hogy Pál később akolostort is ,,Visszavonultság''-nak nevezte.

Addig azonban, amíg Pál megépíthette az első kolostort, húsz évnek kellett eltelnie. Csak 1724-ben kapott szóbeli jóváhagyást III. Benedek pápától, s az is csak arra szólt, hogy társakat vehet maga mellé. 1726 végén a testvérek Rómában átvették a San Gallicano- kórházat, s ekkor maga a pápa szorgalmazta, hogy a legrövidebb időn belül szenteljék őket pappá. Ez új lendületet adott missziós munkájuknak, és új területeket is megnyitott előttük. Az azonban hamarosan kiderült, hogy a betegápolásra olyan szinten, hogy egy kórházat fenn tudjanak tartani, az atyák nincsenek felkészülve.

Visszatértek hát az Orbetello közelében lévő Monte Argentario- remeteségbe, és a helyi főpásztorok engedélyével -- írásos pápai megerősítés birtokában, melyet XII. Kelemen pápa 1731-ben adott nekik --missziós prédikálásba kezdtek a környék helységeiben.

Az 1733-ban kitört osztrák--spanyol--francia háború nem akadályozta lelkipásztori munkájukat, sőt -- mivel rájuk bízták a katonák lelki gondozását -- új lendületet adott a rendnek. Egyre újabb társak csatlakoztak Pálhoz, így a társaság megerősödött. Az új tagok között volt Pál legfiatalabb testvére, Antal is, akit már korábban (1735 végén) pappá szenteltek.

Végre a nápolyi király támogatásával Pál hozzáfoghatott az első kolostor építéséhez, amelynek templomát sok viszontagság után 1737. szeptember 14-én szentelték fel.

Pál ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy szabályzatuk végső jóváhagyása ügyében a pápához forduljon. XII. Kelemen pápa 1738. január 22-én Pált és öccsét, Jánost apostoli misszionáriusnak nevezte ki, ami azzal a felhatalmazással járt, hogy a prédikációik végén pápai áldást adhattak.

A szabályzattervezet felülvizsgálására összehívott bizottság ellenben negatív eredményre jutott, és túlzó szigora miatt elutasították az új rend engedélyezését. E nemleges válasz következtében az orbetellói novíciusok nagy része elhagyta a társaságot.

1741. május 15-én XIV. Benedek pápa, miután a vizsgáló bizottság enyhített a szabályzat követelményein, végre jóváhagyta Pál alapítását mint új szerzetesi kongregációt. Ez a jóváhagyás azt jelentette, hogy a tagok ünnepélyes szerzetesi fogadalmat tehettek, ami 1741. június 1- én meg is történt. Elsőként Pál tett fogadalmat, akit ettől kezdve Keresztes Pálnak neveztek, majd társai az ő kezébe tették le a fogadalmat.

A további nehézségek ellenére -- 1742-ben Antal testvér is elhagyta a rendet -- a fiatal szerzetesi közösség fejlődésnek indult. 1744-ben Vetrallában és Sorianóban alapíthatott Pál újabb kolostorokat. Rómában hamarosan felülvizsgálták a szabályzatot, és egy újabb pápai okmány 1746. április 28-án jóváhagyta a Passzionisták kongregációját. Egyre több novíciust vehettek föl, és 1747-ben megtarthatták az első általános káptalant, amelyen Pált megválasztották a kongregáció főnökének. Ezután számos új kolostor alapítása következett.

XIII. Kelemen pápa idején Pál azon fáradozott -- sikertelenül --, hogy a fogadalmukat tekintsék a nagy rendekben tett fogadalmakkal egyenértékűnek, és kongregációból szerzetesrenddé léphessenek elő. Ennek érdekében Pál a kánonjogi előírások követelményeinek megfelelően 1761-ben önálló novíciátust szervezett Monte Argentarióban. Mikor pedig János testvér meghalt (1765. augusztus30.), álmai beteljesedéseként Pál megszerzett egy telket kolostor céljára Rómában, a Monte Coelión.

Annak ellenére, hogy Pál negyven éves korától fogva állandóan beteg volt és többször is a sír szélén állt, látogatta a kolostorokat, fáradhatatlanul prédikált, úgy, ahogy a növekvő igények kívánták. S jóllehet már csak mankóval tudott járni, 1771-ben jelen volt az első passzionista női kolostor megalapításánál Cornetóban.

1773. december 6-án XIV. Kelemen, aki épp előtte oszlatta fel a jezsuita rendet, a passzionistáknak ajándékozta a római San Giovanni e Paolo-bazilikát és kolostort. A kongregáció központja ma is ott van. Pál e kolostor visszavonultságában töltötte imádkozva és szenvedve élete utolsó éveit. Betegágyán meglátogatta őt XIV. Kelemen és VI. Pius pápa. Házikápolnájának sekrestyéjében fogadta két hónapon át a haldokló rendalapító a fiatal Calabresi Rózát, akiben észrevette a misztikus kegyelmeket, ezért reá bízta saját lelki életének titkait.

Megérte még azt is, hogy 1775 májusában az általános káptalan újra megválasztotta rendfőnöknek, és VI. Pius pápa az ismét átvizsgált szabályzatot bullával erősítette meg. Október 8-án a Megfeszített végleg karjába zárta a Keresztről nevezett Pál testvért.

Lelki hagyatékát, a kereszt misztikáját Pál a szabályzaton kívül lelki naplójában és több mint kétezer levelében hagyta ránk. 1853. május 1-én boldoggá, 1867. június 29-én szentté avatták. Ünnepét 1869- ben vették fel a római naptárba április 28-ra. 1969-ben október 19-re helyezték át.

A passzionisták fogadalma

Pál egész lelkületére jellemző módon tervezte meg a passzionisták első fogadalomtételének szertartását, amelyet a kongregáció azóta is hűségesen őriz:

A novíciusok körmenetben jönnek a kitett Oltáriszentség elé. Mindegyikük vállán kereszt, a fejükön töviskorona. Az oltár előtt valamennyien a földre borulnak. Elolvassák felettük Jézus Krisztus szenvedéstörténetét Szent János szerint. Ennek végeztével fölkelnek, és leteszik a fogadalmat: a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség hármas fogadalmához negyedikként megfogadják, hogy különleges gondot fordítanak a szenvedő Krisztus követésére és hirdetésére.

Imádság

Istenünk, szerezze meg számunkra kegyelmedet Keresztes Szent Pál áldozópapod, aki oly lángolóan szerette a keresztet, és kérünk, add, hogy példáján felbuzdulva mi is erősen átöleljük keresztünket!

Diós István: A szentek élete