Élete

Jean Eudes 1601. november 14-én született az Argentan melletti Riben, egy szegény családban. Két testvére közül Ferenc később, mint történész vált híressé. János fiatalsága eseménytelenül telt, legalábbis a külső szemlélő szemével nézve. Tizennégy éves korában Caenba küldték a jezsuiták kollégiumába. Jó tanuló volt, s mint a Mária-kongregáció tagja buzgóságával tűnt ki a többiek közül. Már ekkor elhatározta, hogy pap lesz. 1620 szeptemberében kapta a tonzúrát és kezdte a teológiai tanulmányokat Caenban.

Az oratoriánusok 1622-ben nyitották meg házukat a városban. János hamarosan belépett hozzájuk, úgy, hogy maga Bérulle vette föl Párizsban az oratoriánusok közé. Nagy hatással volt rá a kongregáció elöljárója, Gibieuf. Tanulmányait Caen után Marines-ban és Aubervillers-ben folytatta, majd Párizsban fejezte be.

1627 őszén, az Argentan vidékén pusztító pestis idején életét nem kímélve ápolta a betegeket. Később Caenba ment, és a város környékének misszionáriusa lett. 1631-ben itt is járvány tört ki, és János hősies bátorsággal maradt a betegek között.

Missziós tevékenysége

1623-ban teljesen a népmisszióknak szentelte magát, s több mint negyven évig, egészen 1675-ig majdnem kizárólag ezzel foglalkozott. Száztizenötnél több missziót tartott, ami az akkori gyakorlat szerint két-három hónapon át legalább napi két prédikációt jelentett egy-egy helységben. Csak a coutances-i egyházmegyében negyvenöt missziót tartott! Egyszerű, közvetlen stílusával, amellyel világos tanítást közvetített, nagy hatást váltott ki a nép körében. Közben íróvá érlelődött. 1636-ban jelent meg a Jámborsági gyakorlatok c. munkája. A következő évben ugyanezt a témát átdolgozta, kibővítette és ezzel a címmel adta közre: Jézus élete és királysága a keresztény lelkekben.

Egész lényéből a természetfeletti világ valósága sugárzott. Emiatt mindenütt tisztelettel fogadták és szerették. Különösen becsülte az a jámbor emberekből álló társaság, amely Jean de Berniéres körül alakult. Az oratoriánusok körében is nagyra becsülték: 1635-ben a népmissziók vezetőjévé, 1640-ben pedig a caeni ház főnökévé tették meg.

Missziós útjain közvetlenül tapasztalta a világi papság elhanyagolt magányosságát, és szellemi-lelki műveletlenségét. Ezért arra az elhatározásra jutott, hogy szemináriumot alapít, amely kifejezetten a falusi lelkipásztorkodásra fogja jobban felkészíteni a papnövendékeket. Biztatást kapott hozzá Richelieu bíborostól és a bayeux-i püspöktől is. 1642-ben királyi jóváhagyást is nyerve Caenban megnyitotta szemináriumát, de ez összeütközést okozott közte és az oratoriánusok között. A kongregáció főnöke, Bourgoing az egész alapítást oktalannak és elhamarkodottnak ítélte, János azonban barátai biztatására ragaszkodott elképzeléséhez. Ezért a következő évben, 1643. március 19-én kiutasították az oratoriánusok között lévő lakásából. Hat nappal később mégis megalapította szemináriuma számára a Jézusról és Máriáról nevezett Társulatot, amelynek azt a feladatot szánta, hogy minden módon támogassa a falusi lelkipásztorok képzését.

Az új papi kongregáció minden gáncsoskodás dacára -- főleg a janzenisták fordultak vele szembe -- gyorsan terjedt. Tagjai különleges feladata a népmissziók tartása és a falusi lelkipásztorok képzése volt. A következő években újabb szemináriumokat nyithattak Coutances-ban, Lisieux-ben, Rouenban, Evreux-ben és Rennes-ben.

János abbé gondjai azonban másokra is kiterjedtek. Észrevette, hogy sok leány a szegénység miatt züllik el. Ezért 1644-ben alapított egy női társulatot, amelyre rábízta az elesett leányok megmentését; a Notre Dame de Charité de Refuge Szerzetesnői nevet adta nekik. A pápai jóváhagyást 1666-ban kapták.

Ez a két alapítás megszámlálhatatlan nehézséget zúdított János nyakába, melyeket a janzenisták ellenségeskedései csak tovább súlyosbítottak.

Írói munkássága

A népmissziók és a társulatok vezetésének tapasztalatai írásra késztették. Jelentős irodalmi munkásságot hagyott ránk, amelyben eleinte természetesen az oratoriánus lelkiség mutatkozik meg elsősorban. 1641-től azonban gondolkodása egyre egyénibbé válik, s fokozatosan kibontakozik lelkében a reá annyira jellemző Jézus Szíve és Mária Szíve iránti tisztelet. Kezdetben arra hajlott, hogy e két Szív tiszteletét összekapcsolja, később azonban -- a teológiai pontosság és a pedagógiai megfontolások hatására -- belátta, hogy a két Szív tiszteletét külön kell választani. 1669-ben írta meg Jézus Szent Szíve officiumát és miseszövegeit, s három évvel később az általa alapított társulat már ezzel ünnepelte Jézus Szentséges Szívét. Szent X. Pius pápa „a Jézus Szíve tisztelet szerzőjének, tanítójának és apostolának” nevezte.

Utolsó évei

Életének utolsó éveiben a Mária Szent Szíve iránti tisztelet állt életének középpontjában. De éppen ezeket az éveket gyötrő kétségek felhője árnyékolta be. 1673-ban ugyanis sikerült ellenségeinek Rómában előbányászniuk egy kérelmet, amelyet egyik társa, Louis Boniface tizenegy évvel korábban, János tudta nélkül, teljesen egyéni kezdeményezés alapján nyújtott be VII. Sándor pápához. E kérelem arra vonatkozott, hogy a pápa engedje meg, hogy János társulatának tagjai fogadalmat tehessenek: mindig, még kétes esetekben is a Szentszék oldalára állnak. Amikor a király, XIV. Lajos erről értesült, teljes erejével támogatta a János elleni támadást, s ennek eredményeként az alapítót Caenba száműzték. Sőt, olyan döntés született, hogy társulatát halálra ítélik, és az alapító halálával megszűntnek nyilvánítják. Egyik janzenista ellenfelének, Charles Dufournak, aki Aunay-ban volt plébános, nagyjából ugyanekkor másolatban sikerült megszereznie egy kéziratot János munkái közül. E kézirat alapján eretnekséggel vádolta meg Jánost, s ezzel nagy felzúdulást váltott ki ellene, jóllehet János ezt a munkáját nem is bocsátotta közre.

Végül a viharok elültek, a társulatot eltörölni akaró királyi határozatot felfüggesztették és János a halála évében kijelölhette és kineveztethette a társulat főnökét. Fájdalmas betegség után, 1680. augusztus 19-én halt meg. 1909-ben boldoggá, 1925-ben szentté avatták. Ünnepét 1928-ban vették fel a római naptárba, augusztus 19-re.

Legendáiból

Mielőtt „egész Franciaország nagy lélekhalásza” megkezdte volna működését, még mint a caeni jezsuita kollégium növendéke különleges szeretete jeléül eljegyezte magát a Szűzanyával: a kollégium kápolnájában állt egy életnagyságú Mária-szobor. János aranygyűrűjét, amit addig féltve hordott az ujján, odaadása jeleként felhúzta Mária ujjára.

Első szentmiséje után szent szertelenséggel a következő formában fejezte ki a papságról vallott felfogását: „A papnak három örökkévalóságra van szüksége: az elsőre azért, hogy felkészüljön a szentmisére; a másodikra pedig azért, hogy hálát adhasson Istennek ezért a nagy kegyelemért.”

Az egyik misszió alkalmával, amelyet Coutances-ban tartott, megismerkedett egy rendkívüli lélekkel, Marie de Vallésszel. Ez a hölgy már ötvenegy éves volt, s lelki élete közel harminc éve rendkívüli, misztikus kegyelmek és az ördögtől való megszállottságnak minősített jelenségek keveréke volt. Maga Marie mély jámborsága ellenére sem volt képes ezekről a dolgokról beszélni. Akkor a püspök Jánost bízta meg a hölgy lelki vezetésével, mert meg volt róla győződve, hogy amik ezzel a lélekkel történnek, Istentől valók. Marie halála után János abbé három formában is készített életrajzi feljegyzéseket, de nem mások számára, hanem csak magánhasználatra szánta azokat. Később egyik ellensége ezeket a feljegyzéseket használta fel arra, hogy boszorkánysággal vádolja lelki gyermekét. Ez nem volt nehéz vállalkozás abban az időben, amikor a rendkívüli adottságokkal rendelkező nőkre könnyen rásütötték, hogy boszorkányok.

Imádság

Istenünk, ki Szent János áldozópapot csodálatosan kiválasztottad, hogy hirdesse Krisztus felfoghatatlan gazdagságát, kérünk, add, hogy példáját és tanítását követve gyarapodjunk megismerésedben, és mindig az evangélium tanítása szerint éljünk!

Forrás: Diós István: Szentek Élete