A XIII. század elején Albert jeruzsálemi pátriárka adott Szabályt azoknak a Kármel-hegyén, az ún. Illés-kútnál letelepedett remetéknek, akik a Kármelita Rend első tagjai lettek a Regula közös megélésével. A közösség első kápolnáját a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelték fel.

Amikor pedig Európába kellett jönniük, a török támadások következtében elhagyva eredeti helyüket, magukat a „Kármelhegyi Boldogasszony Testvéreinek” kezdték hívni, amit az Egyház hivatalosan is elfogadott és megerősített. A Kármel tehát alapítása kezdeteitől fogva a Szent Szűz tiszteletére szentelt rendként értelmezte önmagát, s ezt az Egyház is megerősítette. A Boldogságos Szűz Mária személye a Kármel lelki tapasztalatában tehát központi szerepet tölt be, nem annyira jámbor máriás gyakorlatok, hanem az evangéliumi tökéletességre való törekvés sajátos módja által, amit az első szerzetesek Mária példájára és vele egyesülve – mindenekelőtt az állandó imádság és Isten igéjének hallgatása, befogadása révén – vágytak megvalósítani.

A Kármelhegyi Boldogasszony emlékünnepének első nyomairól a XIV. századi Angliából vannak forrásaink. A Rend Pátrónája iránti hálaünnepként tartotta július 17-ét, ami valószínűleg a II. Lyoni Zsinat utolsó ülésével lehet kapcsolatban (1274. júl. 17.), amikor a korábbi – a Rendet eltörléssel is fenyegető – bizonytalan körülmények után megszületett a hivatalos zsinati döntés a Rend fennmaradásának törvényességéről, más - ugyanabban a korban született – közösségektől eltérően. A Kármel tagjai ebben az eseményben Pátrónájuk szeretetének megnyilvánulását látták. Az ünnep időpontja később ismeretlen okból július 16-ra került.

Később az az értelmezés kapott lábra a Rendben, hogy a Kármelhegyi Boldogasszony búcsúünnepe egy látomás időpontjával lenne kapcsolatban (1251. júl. 16.). A XV. századból származó ún. A kármelita szentek Katalógusa című irat szerint ugyanis a Boldogságos Szűz Mária megjelent egy rendi elöljárónak, az angol Stock Szent Simonnak. Skapulárét tartva a kezében megnyugtatta a szent életű atyát, aki a Rend fennmaradásáért és megerősödéséért imádkozott a nehéz körülmények közepette, s azt mondta neki: „Ez a kiváltság számodra és tieid számára: mindaz, aki e skapulárét viselve hal meg, üdvözülni fog.” Később a szerzetesek mellett a hívek is részesülni kívántak a kiváltság kegyelmében, s ők is a szent vállruha viselői lettek. Később olyannyira népszerűvé vált a Kármel „szent ruhája”, hogy az egyik legkedveltebb ájtatossági formává vált Isten népe körében.

A látomás valódiságát és pontos dátumát illetően nincsenek korhű adataink. De ez nem változtat a benne foglalt lelki tanítás igazságán, amit igazol a századok során a skapulárét felvevő hívek nagy száma, a számtalan – a skapuláré által történt – csoda, és az a tény, hogy a pápák mindenkor jóváhagyták, sőt ajánlották a skapuláré viselését. (Legutóbb II. János Pál pápa 2001-ben szeptember 11-én, a Skapuláré 750-ik évfordulója alkalmából mondott beszédjében.)

A skapuláré lelki tartalma az Egyháznak azon tanításán nyugszik, ami szerint, ha őszinte szívvel tiszteljük a Boldogságos Szüzet, ő különleges oltalmában részesít bennünket földi életünk során, halálunk órájában és halálunk után. A Skapuláré tulajdonképpen egy jel. A Szűzanya iránti tiszteletből viseljük, annak mintegy látható és állandó jeleként. S mivel kifejezi a mi Máriához való kapcsolatunkat, egyúttal az ő anyai oltalmát és az örök élet zálogát is jelenti számunkra.

Forrás: karmelitarend.hu