Jelentősége

Egy alkalommal, amikor Ferenc visszatért az imádságból, Masseo testvér-- ő mesélte így később a testvérek körében -- megkérdezte tőle: „Miért neked? Miért neked? Miért neked?” Ferenc viszonozta a kérdést: „Mit mond Masseo testvér?” ,,Az egész világ utánad megy -- hangzott a válasz --, mindenki téged akar látni, téged akar hallani, neked akar engedelmeskedni. Pedig nem vagy szép ember, nem vagy sem művelt, sem bölcs, sem előkelő. Hogy van ez, hogy a világ mégis utánad megy?''

Megtérése után eleinte bolondnak nézték Ferencet, de komoly vallásossága hamar eloszlatta ezt a véleményt, és rövidesen valóban utána ment a világ. Följegyezték: „Ha egy városba megérkezett, örült a papság, zúgtak a harangok, örvendeztek a férfiak és az asszonyok is velük együtt; a gyermekek tapsoltak örömükben, gallyakat törtek a fákról, és úgy vonultak elébe.” Sokan úgy vélték, hogy Krisztus képmása jött közéjük, hogy üdvösséget hozzon, ezért siettek az emberek, „hogy lássák és hallják, mintha a másvilágról jött volna valaki”.

Mindez azért történt, mert az emberek szeme előtt szinte megelevenedett az Úr Jézus földi élete. Mióta ugyanis a keresztes lovagok nagy számban megfordultak a Szentföldön, és látták Jézus földi életének helyeit, hazatérve elbeszélték a látottakat. Ennek következtében a Krisztusról alkotott elképzelések lassan megváltoztak: az Atya jobbján trónoló Krisztus, aki még a keresztről is kormányozza az összes népet, a hívők szívében konkrét emberi alakot öltött, és áhítatos tisztelettel fordultak Krisztus valóságos embersége felé, aki a mi földünkön szegényen és szenvedések közepette élt. És akkor megjelent egy ember, aki Jézus Krisztust egészen egyedülállóan képviselte itt a földön.

---

 

Élete

De ki volt ez az ember? Ferenc olyan családból származott, amelynek érdeklődése középpontjában az anyagi jólét és gyarapodás állt. Atyja, Pietro Bernardone posztókereskedő Assisi leggazdagabb embere volt. Franciaország iránti szeretetéből, amelyben nagy része volt a provance- i származású Pica asszonynak, kisfiát, akit Jánosnak kereszteltek, Francescónak, kis franciának becézte. Bernardone nem törődött azzal, hogy Ferenc iskolába járjon, latinul és franciául ezért csak hibásan tudott beszélni, és írni is nehezen tudott, ami élete végéig nagyon bántotta. Innen érthető, hogy tékozlóan bánt a pénzzel, és barátai körében számlálatlanul szórta aranyait. Vakmerően nagylelkű volt. Így amikor Rómában járt, és megfigyelte, hogy a zarándokok csak rézgarasokat dobnak az Apostolfejedelmek sírjához, fogta és egész erszényét odaborította.

Mielőtt mások megújulásának az eszköze lett, magát kellett megújítania. A világfi Ferencet egy betegség döbbentette rá arra, hogy mennyire léha életet élt addig. Perugiában volt fogságban -- az assisiek ugyanis háborút viseltek Perugia ellen --, amikor „magasabbrendű dolgokról” kezdett gondolkodni. De ez csak annyit jelentett, hogy már nem kereskedő, hanem lovag akart lenni, s már nem a pénz, hanem a dicsőség és a hírnév vonzotta. A Dél-Itáliába induló hadjáratról visszafordult, és útközben egy szegény lovagnak ajándékozta pompás öltözékét.

Ettől kezdve Ferencet gyakran látták a város előtt lévő leprás- házban, ahol ellátta a legalantasabb szolgálatokat is. Később megvallotta: „Itt édessé vált a testem és a lelkem számára az, amit korábban keserűségnek tartottam.” Életmódját lényegesen megváltoztatta: a csendet kereste, hogy imádkozzék; Rómába zarándokolt, belső sugallatokhoz kezdett igazodni. Így egy szép napon ruhát cserélt Rómában egy koldussal, és odaült a Szent Péter-bazilika kapujához kéregetni. De másnap már ismét úgy jelent meg a templomban, mint a dúsgazdag Bernardone fia.

Eljött azonban az óra, amikor nem kerülhette el a világgal, elsősorban az apjával való összeütközést. Egy nap Ferenc minden búcsúzás nélkül, egy lóval és egy vég posztóval eltűnt a házból. Atyja kerestette, s mikor nyomára bukkant, felverte az összes szomszédot, és kisebb sereggel vonult a San Damiano-kápolnához. Ferenc megneszelte a dolgot, és mint egy ijedős állat, elmenekült egy barlangba. Az édesanyját, Pica asszonyt is rémület fogta el, amikor egy hónappal később a város utcáin egy kiéhezett, ápolatlan „őrültben”, akit az utcagyerekek kacagva táncoltak körül és kövekkel dobáltak, felismerte a tulajdon fiát. Az apa haraggal futott utána, megragadta, és bevonszolta a házba, megpofozta, és bezárta a pincébe. Ezután egy másik városba ment, s mikor napok múlva hazatért, látnia kellett, hogy Pica asszony és a cselédek kiszabadították és futni hagyták a fiút.

Bernardone ekkor elkeseredésében feljelentést tett „megtévedt” fia ellen, hogy visszaperelje tőle a pénzét. Először a városi tanácshoz, majd a püspökhöz fordult. A nyilvános tárgyalás meghökkentő módon zárult: Ferenc ruha nélkül állt ott, mert a püspök lába elé letette atyjától kapott ruháját, erszényét és így kiáltott: „Halljátok mindnyájan! Örömmel adom vissza atyámnak azt, ami az övé, nemcsak a pénzét, hanem a ruhákat is. Mostantól fogva nem azt akarom mondani: ’atyám, Bernardone’, hanem azt mondom: ’Miatyánk, ki vagy a mennyekben!’” A püspök a palástjával takarta be Ferencet.

Ferenc ekkor elhagyta a világot, hogy egyedül Istennek szolgáljon. Ez eleinte abból állott, hogy helyreállította a környék összedűlőfélben lévő templomait és kápolnáit. Felcsapott vásári énekesnek, s amikor az emberek köréje gyűltek, építőkövet koldult tőlük. Bonaventura később ezt írta: „Miként Ferenc három templomot helyreállított, úgy kellett ennek a szent embernek vezetése mellett Isten Egyházának is megújulnia.”

1209. február 24-én, Szent Mátyás apostol ünnepén Ferenc a Porciunkula-kápolnában vett részt misén. Hallotta az evangéliumot, mely arról szólt, hogy Jézus elküldte a Tizenkettőt, és meghatározta életformájukat: ne vigyenek magukkal sem pénzt, sem tarisznyát; ne legyen két ruhájuk, se sarujuk, még botjuk sem (Lk 9,3--5). Úgy érezte, hogy ez személy szerint neki szól, és felkiáltott: „Ez az, amit keresek!” -- és azonnal szó szerint elkezdte megvalósítani a hallottakat: mezítláb, kötéllel a derekán, szürkésbarna „ruhában” vándorolt a vidéken, és prédikált, gyógyított, halottat támasztott fel, és ördögöket űzött.

Eredetisége és hite ellenállhatatlan erővel vonzotta az embereket. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzá, köztük elsőként Quintavellei Bernát és Canthani Péter. Ferenc, azonban nem mert a saját elgondolása szerint életszabályt adni, mert „olyan nehéz dolog ez, hogy meg kell róla kérdeznünk az Úr Jézus Krisztust!” -- mondta. Ezért valamennyien a Szent Miklós-templomba mentek, ahol az oltáron ki volt téve az evangéliumos könyv, hogy bárki olvashassa. Bízván abban, hogy Isten így hozza tudomásukra akaratát, Ferenc találomra felütötte a könyvet, és erre a helyre talált: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el amid van, és oszd szét a szegények között!'' (Mt 19,12). Akkor felkiáltott: ,,Testvérek! Ez a mi életünk! Ez a mi regulánk! Menjetek hát, és tegyétek meg, amit hallottatok!” Ez 1209. április 15-én történt. Ez a nap a ferences rend születésnapja.

---

 

A ferences rend működése

Az első ferencesek igen szigorú életmódot folytattak. Gyakran nélkülözték a legszükségesebb dolgokat is, s csúfolták és bántalmazták őket. Ezeket a bűnbánókat elsősorban a saját rokonsága üldözte, de ők „nem nehezteltek érte, és nem mondtak átkot azokra, akik rosszat tettek velük”.

Az „assisi bűnbánók” végtelen türelme hamarosan felkeltette az emberek figyelmét. Azt látták ugyanis, hogy soha egyetlen fillért nem fogadnak el, vidámak, és egymással szemben nagyon figyelmesek a szeretetben. Ez mindenkit megragadott. Voltak olyanok, akik megdöbbentő, nyilvános bűnvallomást tettek, majd elajándékozták a vagyonukat és csatlakoztak Ferenchez. A testvérek száma bámulatos gyorsasággal gyarapodott: Néhány év múlva a pünkösdi káptalanra már ötezer testvér gyűlt össze.

Ferenc ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy pápai jóváhagyást kérjen közössége számára. Akkor még nem volt kánonjogi előírás a szerzetesrendek alapításáról, ezt csak az I. lateráni zsinat rendelte el 1215-ben, Ferenc azonban érezte szívében az indítást, hogy ügyében az Egyház jóváhagyását kell kérnie.

Útnak is indult tizenkét testvérrel, és Rómába mentek. Az assisi püspök, aki akkor éppen Rómában tartózkodott, elcsodálkozott rajtuk, és félni kezdett, hogy elhagyják az ő püspöksége területét. Mikor aggodalma eloszlott, bemutatta Ferencet Colonna bíborosnak. A bíboros elvitte őt III. Ince pápához, és ezekkel a szavakkal mutatta be: „Úgy hiszem, ő az, aki által az Úr az Egyház hitét az egész világon meg akarja újítani.” A pápa barátságosan fogadta a testvéreket, de úgy vélte: „Túlságosan szigorúnak és keménynek látszik az életetek. S ha nem is kételkedünk a bennetek izzó lelkesedésben, azokra is gondolnunk kell, akik majd később fognak téged követni.” Ferenc azonban oly lángoló buzgósággal képviselte az ügyet, hogy az egyik bíboros ilyen nyilatkozatra fakadt: „Ez az ember csak azt akarja, hogy engedjük az evangélium szerint élni! Ha mi most úgy határoznánk, hogy ez felülmúlja az ember képességeit, alapjában kétségbe vonnánk, hogy az evangélium követhető. Ezzel pedig magára Krisztusra hoznánk szégyent!” Akkor III. Ince átölelte Ferencet, megáldotta őt társaival együtt és engedélyt adott nekik a prédikálásra. Ferenc pedig tiszteletet és engedelmességet fogadott a pápának, és valamennyien felvették a tonzúrát.

Abban a pillanatban, amikor a szegény Assisi Ferenc és az egész világ felett uralkodó pápa találkozott, két véglet képviselői néztek egymásra, akik azonban a szívük mélyén összetartoztak. A felülről lefelé kezdeményező és az alulról felfelé bontakozó megújulás képviselői voltak ők, és egyesültek a közös műben: az Egyház megújításában. Mind a nép köréből való Ferenc, mind a trón magasán álló pápa látták az Egyház szomorú bajait, és segíteni akartak. Csak amíg Ince pápa minden baj forrásának a klérust, a papságot és a szerzeteseket látta, addig Ferenc így beszélt: „Először az egyházfőket akarom megújítani alázatosságban és istenfélelemben”.

A Porciunkula-kápolna mellett alakult a ferences rend anyakolostora, ahová később évente általános káptalanra gyűltek össze a testvérek. A kápolna körül gallyakból építették a kunyhóikat; egy megmunkált gerenda már fényűzésnek számított. Mindenütt az igazi szegénység uralkodott. A szegénységet Ferenc annyira fontosnak tartotta, hogy úgy tekintette, mint „Krisztus menyasszonyát”. A legfontosabbat látta benne, de nem úgy, mint kora tévtanítói, akik a birtokos Egyház ellen lázadtak, vagy erényt csináltak a nyomorúságból, hanem „nincstelenül akarta követni a nincstelen Krisztust, a megfeszítettet”. Ezért figyelmeztette testvéreit, hogy „semmiképpen ne fogadjanak el pénzt” és „ne legyen tulajdonuk, hanem mint zarándokok és idegenek, akik ebben a világban szegényen és alázatosan szolgálják az Urat, járjanak alamizsna után, és ne szégyelljék magukat, hiszen az Úr maga is szegénnyé lett értünk”.

Bizonyos idő múltán a testvérek száma olyan nagy lett, hogy már nem alapozhattak pusztán az alamizsnára. Már csak azért sem, mert Ferenc szükségesnek tartotta a munkát. Végrendeletében is ezt írta: „Két kezemmel dolgoztam, és folytatni akarom, és megparancsolom a többi testvérnek is, hogy dolgozzanak, valami tisztességes mesterséget folytassanak.” És a testvérek dolgoztak is mint cselédek, kézművesek, betegápolók a leprások házaiban, vagy parasztoknak segítettek a mezei munkában. Egyed testvér például soha meg nem evett olyasmit, amit két kezével meg nem szolgált.

A legfontosabb feladatként azonban Ferenc a prédikálást bízta a testvérekre. Ebben ő maga járt elöl jó példával. Teológiát soha nem tanult, ezért nem a tudós fölényével beszélt, hanem a szívéből áradt a szó. Tanítványainak a lelkére kötötte: „Elöször belül kell felhevülnie a prédikátornak, különben csak hidegen csengő szavakat fog kimondani.” Beszédeivel téríteni akart: „Bándd meg a bűneidet, add vissza az idegen javakat, és engesztelődj meg felebarátaiddal!” Megtiltotta a rágalmazást, ha kellett erős kifejezéseket is használt, és mindig bátran kimondta az igazságot. De a többi középkori vándorprédikátortól eltérően mindig tartózkodott a gyalázkodó és gyűlölködő kifejezésektől, és soha senkit nem támadott: „Mi arra hivattunk, hogy a sebesülteket gyógyítsuk!”

Feladatának tekintette, hogy testvéreivel együtt Jézus életét jelenítsék meg az emberek között, ezért szó szerint vette az evangéliumot. A ferences testvérek mindenkit Krisztus békéjével köszöntöttek: „Békesség e háznak!” (Mt 10,12). Mivel pedig az evangéliumban ez áll: ,,Egyétek, amit elétek tesznek'' (Lk 10,8), a rendalapítók közül Ferenc elsőként engedte meg, hogy a testvérek bármilyen ételt ehetnek. Mivel ez is írva van: „Mindannak, aki kér tőled, adj” (Lk 6,30), Ferenc odaadta a köpenyét, a ruháját, sőt az evangéliumos könyvet is, ha ezzel segíteni tudott a szegényeken.

Ez az evangéliumhoz való közelség a magyarázat rendíthetetlen derűjére. Öröme újra meg újra dalban tört ki és átragadt a környezetére is. „Testvérek! Mi egyéb vagyunk mi, mint Isten dalnokai és muzsikusai, akik lelki örömmel akarják megtölteni a szíveket!” De ez a vidámság nagyon fegyelmezett derű volt: Ferenc irtózott a hangos nevetéstől és a hiábavaló beszédtől. Ezzel szemben a források gyakran beszélnek arról, hogy sírt. A szíve mélyéig ható fájdalom fogta el, valahányszor Krisztus szenvedéséről elmélkedett. Közben pedig kegyetlen ördögi támadások is kínozták.

Miként Krisztus isteni szeretetébe fogadta az egész teremtett természetet, úgy Ferencet is bensőséges kapcsolat fűzte a természethez, de minden romantika nélkül. Ezért átkot mondott egy vörösbegyre, mikor az elette a gyengébb madarak elől a szemet, és nem kedvelte a hangyákat, mert azok gyűjtenek maguknak. Különösen azokat a teremtményeket szerette, amelyekben Isten vagy a ferences rend képmását látta, például a búbospacsirtát, a bárányt vagy a Napot. Baráti módon tudott szólni az állatokhoz, mintha az egész teremtés paradicsomi állapotából mutatott volna meg valamit.

Mondják Ferencről, hogy seprűt hordott magánál, s ha egy templomot piszkos állapotban talált, kitakarította. Ő, a laikus lépett közbe ott, ahol a papok hanyagok voltak, de övéit állandóan arra intette, hogy különösen tiszteljék a papságot. „A lelkek üdvössége érdekében adattunk mi a papok mellé segítségül, hogy ahol ők nem elegendők, ott mi segítsünk. Ezt azonban könnyebben megtesszük, ha békességben vagyunk velük, mint ha vitatkozunk. Ha a béke fiai lesztek, megnyeritek Istennek a papságot és a híveket egyaránt. Takarjátok el a papok hibáit, pótoljátok a fogyatékosságaikat, viseljétek el számtalan tökéletlenségüket!”

A ferences szellem a nőket is magával ragadta, miután Assisi Klára, Ferenc első leány-tanítványa megalapította a második rend anyakolostorát. Sőt, házasemberek is indítást kaptak arra, hogy a világban Ferenc irányítása mellett éljenek. Az ő számukra alapította Ferenc a Harmadik rendet, s megérte azt is, hogy rendjei terjedni kezdtek Itália határain túl.

Mivel Ferenc tekintélyét mindenki elismerte, békét tudott közvetíteni a sokféle háborútól gyötört világban. Így 1210-ben Assisiben az addig viszálykodó ellenfelek, Guido püspök és a város vezetői az ő hatására „örök békeszerződést” kötöttek egymással; Sziénában hallgattak egyetértésre buzdító szavára; Arezzóban megakadályozta a polgárháborút. A rendet azonban soha nem úgy akarta helyreállítani, hogy egy korábbi állapotot változatlanul visszaállít, hanem mindig valami jobb felé mozdította az ügyeket.

Így a keresztes hadjáratoknak is véget akart vetni, és az iszlámot nem karddal, hanem prédikációval akarta megtéríteni. Kétszer is tengerre szállt ennek érdekében, de félúton mindkét alkalommal vissza kellett fordulnia. 1219-ben végre sikerült eljutnia a szaracénok közé. Egyiptomban átélte a keresztes hadak vereségét a Nílus menti Damiette erődítménynél, de a veszedelmes helyzet ellenére a szultán színe elé is eljutott. A szultán megcsodálta ezt a rendkívüli embert, meghallgatta a prédikációját, de a megtérésre nem volt hajlandó.

Természetesen Ferenc sem kerülhette el az összeütközéseket, és ebben is hasonlóvá vált a szenvedő Krisztushoz. A rend protektora, Hugó bíboros értesítette Ferencet: „A római kúriában sok prelátus van, akiknek a rend az útjában áll”. Ennél azonban nagyobb bajt jelentett az, hogy magán a renden belül támadtak feszültségek: a hatalmasra felduzzadt közösség pontosan megfogalmazott, írott regulát igényelt; a rend teológusai is szót kértek, és Bolognában tanulmányi házat alapították; végül olyanok is voltak, akik számára megvalósíthatatlannak tűnt Ferenc szegénysége. Ő minderről Palesztinában értesült, és gyorsan, súlyos gondok közepette visszatért Itáliába.

Az 1220. évi pünkösdi káptalanon kezdődött meg a harc a rend belső egységének megőrzéséért. Csak a kisebbség tartott Ferenccel! Ekkor nagy fájdalommal eltelve így kiáltott az egybegyűltekhez: „Testvéreim! Testvéreim! Az Úr engem az egyszerűség és az alázat útjára hívott meg, és igazán ezt az utat mutatta meg nekem és mindazoknak, akik hisznek nekem és követni akarnak. Ezért én nem akarom, hogy bármilyen regulát emlegessetek, akár Szent Benedekét, Szent Ágostonét vagy Szent Bernátét vagy bárki másét azon kívül, amelyet az Úr kegyelmesen megmutatott és nekem ajándékozott. De a saját bölcsességetek és tudományotok által Isten meg fog benneteket semmisíteni!”

Ez mindannyiukat megrendítette, mert olyan ember szavát hallották, aki nem emberi okosságra épített, hanem feltételek nélkül ráhagyatkozott Isten szavára. A többség mégsem volt képes a követésére, ezért Ferenc még ebben az évben lemondott a rend vezetéséről. Ekkor a legkegyetlenebb belső konfliktust élte át, ami csak létezhet: két parancs között feszíttetett meg. Az egyik volt Isten hangja, a másik a szent Egyház szava. És ő mindkettőt követni akarta! Ebben a helyzetben mutatkozott meg hősi nagysága, és nem hagyta el az Egyházat akkor sem, amikor látnia kellett saját ideáljának elhalványulását. Visszavonult tehát az Alverna-hegyre. Ott a Szent Kereszt felmagasztalásának napján megjelent előtte egy angyal, és utána Ferenc testén láthatóvá váltak Krisztus sebei, a stigmák. Testben megtörten érkezett vissza Assisibe. Súlyos gyomor és májbántalmaktól szenvedett, a lábai megdagadtak, a szeme is felmondta a szolgálatot. Jöttek az orvosok, de ahelyett, hogy meggyógyították volna, csak növelték a kínjait: izzó vassal égették a halántékát, fölszúrták a fülét. Éjszaka álmatlanul feküdt sárkunyhójában, vak volt, vérzett, és láztól reszkető testén patkányok szaladgáltak. Ám a következő reggelen vidám lélekkel énekelte az Istent és a teremtést dicsérő Naphimnuszt. Mikor megtudta, hogy az orvosok véleménye szerint október elején meg fog halni, így kiáltott: „Isten hozott, halál testvér!” 1226. október 3-án megáldotta testvéreit, felolvastatta Jézus búcsúbeszédét, és még egyszer átnyújtott a jelenlévőknek egy-egy falat kenyeret. Majd megkérte őket, hogy vetkőztessék le, és fektessék le a puszta földre; azt akarta, hogy a végső szegénység legyen a halotti ruhája. Énekelve adta vissza lelkét az Úrnak.

Az Egyház és a világ együtt térdelt a ravatala mellett. 1228. július 16-án Hugó bíboros, aki közben IX. Gergely néven pápa lett, szentté avatta nagy barátját. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, október 4-i dátummal.

---

Legendáiból

A szent szegénység trubadúrjáról nemcsak első társaitól, hanem a későbbi időkből is maradtak ránk színes feljegyzések, melyekből felragyog előttünk ennek a nem mindennapi szentnek az arca.

Celanói Tamás szent lelkesedéssel így ír: „A világ megöregedett, arca ráncos és bibircsókos lett a sok bűntől; a szerzetesrendek letértek az apostolok nyomáról, a bűnök éjszakája a legsötétebb órához irkezett. És íme, hirtelen feltűnt egy új ember a földön. Életre szólított egy új társaságot, és a népek ámulatva látták, hogy visszatérnek az apostoli idők jelei, és az ősegyház már rég eltemetettnek vélt tökéletessége újjáéledt!”

Ferenc a huszadik éve körül járt, amikor Assisi és Perugia háborúja egy véres csatában a perugiaiak győzelmével végződött. Az assisi foglyokat, köztük Ferencet is Perugiába vitték, s míg a többiek rémülettel várták a jövőt, Ferenc vidám volt. Azt mondták neki: „Elment az eszed, hogy ebben a fogságban van kedved vidámkodni? Ő azonban sejtvén a jövőt, öntudatosan válaszolt: „Tudjátok, miért vagyok ilyen vidám? Mert látom a napot, amelyen az egész világ meghajlik előttem!”

Nem sokkal később lovagként kelt útra Dél-Itália felé. Útja közben álmot látott: látta atyja házát, amely olyan volt, mint egy vár fegyverraktára: tele pajzsokkal, kardokkal és hadi felszerelésekkel. Egy hang így szólt hozzá: „Ferenc, mindez a tiéd és társaidé!” Ő azt hitte, hogy ez hadvezéri jövőt jelent. Ám a következő éjszakán ismét megszólalt a hang, és ezt mondta: „Ferenc! Térj haza! Ott majd megtudod, mit kell tenned, mert a látottakat másként kell értened!” Mikor megvirradt, Ferenc megfordította a lovát, és hazatért.

Otthon újra dorbézoló barátai társaságában találta magát. Egy dáridó után nótázva vonultak végig az utcán, és Ferenc is tagja volt e menetnek, „kezében bottal, amely a vezérségét volt hivatva jelezni”. Egyszer csak leszakadt a daloló csapattól, kicsit visszament az úton, és megállt az utca közepén. „A hölgyre gondol, akit feleségül akar venni!” -- kiáltotta egyik cimborája, és hívta vissza a többieket köréje. „Igen -- válaszolta Ferenc --, egy hölgyre gondolok, aki nemesebb, szebb és gazdagabb mindazoknál, akiket ti valaha is láttatok!” Harsány kacagás volt a felelet, mert a többiek nem is sejthették, hogy Isten mit művel majd Ferenccel. „Az ő menyasszonya az Isten tiszteletéért égő élet volt, amelynek egészen át akarta adni magát, amely a szegénység által nemesebb, szebb és gazdagabb, mint bármi más.”

A fiatalúr ezután lóháton kezdte járni a vidéket. Egyszer csak a lova visszahőkölt az úton előtte fekvő emberroncstól, aki a közeli leprás-házban lakott. Ferenc már menekülni akart, amikor erőt tudott venni magán, leugrott a lóról, átölelte ezt a szerencsétlent, és megcsókolta. Ezután gyakran fölkereste a leprások házát, és szolgált a betegeknek: mosdatta őket.

Egy nap eljutott a félig összedőlt San Damiano-templomhoz. Bement imádkozni, s miközben a feszület előtt térdelt, hirtelen hangot hallott a keresztről, mely ezt mondta neki: „Ferenc, menj és építsd fel újra egyházamat, mert mint látod, majdnem összedől!” Ferenc még nem értette e szavak mélyebb értelmét, ezért úgy engedelmeskedett, ahogy jónak gondolta. Ment, eladott néhány vég posztót, eladta a lovát is, és az árát elhozta a templom papjának, hogy állíttassa helyre belőle az épületet. Ő maga is ott akart maradni a templom szolgálatára, de a pap visszautasította a pénzt. Ekkor Ferenc az erszényt betette az egyik ablakmélyedésbe -- és többé nem ment haza.

A szülővárosában való koldulás azonban igen nehezére esett. Egyszer elindult, hogy a San Damiano-templom feszülete előtt égő örökmécshez olajat kolduljon. Belépett az egyik ház kapuján, és az udvaron ott látta egykori barátai csapatát. Erre cserbenhagyta a bátorsága, és kifordult az udvarból, hogy továbbmenjen. Aztán mégis visszafordult, odament a barátaihoz, megvallotta előttük a gyávaságát, és olajat kért -- de a kérést franciául fogalmazta meg! Anyanyelve is cserben hagyta, annak jeléül, hogy micsoda küzdelmébe került ez a koldulás.

A legenda elbeszéli, hogy III. Ince pápa ebben az időben álmot látott: látta, hogy a lateráni bazilika összedőlni készül, de egy jelentéktelen kis szerzetes a templom mellé áll, s miközben ő maga egyre nagyobb lesz, a vállával megtámasztja az épületet. Néhány nappal később megjelent Ferenc a társaival a pápa előtt. Ekkor hangzott el a felismerés: „Valóban ez az a szerzetes, aki Isten Egyházát megtámasztotta, és megmentette a pusztulástól!”

Mikor a testvérek a Porciunkula-kápolna körül felépítették első kunyhóikat és elkezdték szeretetteljes közösségi életüket, az egyik jámbor léleknek látomása volt: úgy látta, hogy az egész emberiség ott áll a kápolna körül, de mindenki vak volt. Égre tárt karokkal esedeztek világosságért. Akkor a magasságból nagy fényesség ragyogott fel, betöltötte az egész vidéket és visszaadta a látást a vakoknak. Amikor később a pünkösdi káptalanon az összes testvér megjelent, e látomás beteljesülésének képét mutatták.

Spalatói Tamás így emlékezik vissza a szentre: „Amikor Bolognában tanultam, láttam Ferencet prédikálni a városháza előtti téren. Összegyűlt csaknem az egész város. Olyan jól és okosan beszélt, hogy a professzorok elámultak ennek a műveletlen embernek a bölcsességén. Közben pedig úgy tűnt, hogy nem is prédikál, hanem beszélget a tömeggel. Az öltözéke szegényes volt, a megjelenése sem volt különösebben vonzó, arca sem volt szép, Isten azonban csodálatos erőt kölcsönzött a szavainak. Az emberek olyan nagy tisztelettel voltak iránta, hogy valamennyien a közelébe akartak férkőzni, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék.”

Ferenc és társai számára Krisztus követésében perdöntő fontosságú volt a szegénység, amelyet életükben nagyon következetesen meg is valósítottak. Ezt az eszmét a pápa előtt is szent hévvel védte meg Ferenc. Mikor pedig az assisi püspök, Guido jó szándékúan figyelmeztette, hogy a testvéreknek mégiscsak kellene rendelkezniük valami vagyonnal, Ferenc így válaszolt: „Uram, ha nekünk volna vagyonunk, akkor fegyverekre is szükségünk volna, hogy a tulajdonunkat megvédjük. Hiszen a birtokolt javakból születnek a tulajdonviták és a pereskedések, amelyek miatt Isten és a felebaráti szeretet oly sokszor hajótörést szenved. Ezért ebben a világban mi egyáltalán semmit nem akarunk birtokolni.” E nyilatkozatával Ferenc nemcsak az Egyház egyik általános bajára tapintott rá, hanem magát a püspököt is szíven találta, akinek az egyik bencés apátsággal éppen birtokpere volt folyamatban.

Ferenccel jó barátságban volt Hugó ostiai bíboros, de igen megütközött, amikor Ferenc egy napon közölte vele, hogy prédikálni szeretne III. Honorius pápa és a bíborosi testület színe előtt. Hugó, ismervén védence kendőzetlen egyenességét, „aggódott csupasz egyszerűsége miatt”. Éppen ezért megíratott és betaníttatott vele egy beszédet, hogy elejét vegye Ferenc lelkesedése váratlan túlkapásainak. Ferenc meg is tanulta a beszédet, de amikor ott állt a pápa előtt, teljesen megfeledkezett a tanultakról és prédikálni kezdett a szívéből. Miközben a prelátusok jogtalan követeléseiről és rossz példájáról szólt, Hugó bíboros legszívesebben a padló alá bújt volna. „Ferenc azonban olyan hévvel beszélt, hogy a lelkesedéstől nem tudta magát féken tartani, s míg a szája beszélt, a lába olyan gyorsan járt, mintha táncolna.” Valamennyi hallgatója megdöbbent és elcsodálkozott a prédikátor bátorságán.

A szent sok békeszerzésének egyik különleges esete ránk maradt egy legendában, a gubbiói farkas történetében: Gubbió környékén egy rendkívül vad farkas garázdálkodott -- mondja a legenda, és megértéséhez tudnunk kell, hogy a farkas akkoriban a rablólovagok jelképe volt. Kegyetlenül pusztított, széttépett állatokat és embereket egyaránt, és az egész vidék rettegett tőle. Az emberek csak fegyveresen merték elhagyni a várost, és semmi módon nem tudtak a fenevadtól megszabadulni. Akkor jött Ferenc, és minden figyelmeztetés ellenére odament a vadállathoz és így beszélt hozzá: „Igen nagy bajokat okoztál, megérdemelnéd, hogy úgy bánjanak el veled mint a gonosztevőkkel, azaz kivégezzenek. Ellenségeddé tetted az egész várost. Én azonban szeretnék békét kötni közted és köztük.” Akkor a rettenetes vadállat magába szállt, követte Ferencet, és bement vele együtt a városba. Ott a piacon, az egész nép jelenlétében ünnepélyesen megkötötték a békét.

Arról is maradtak fenn történetek, hogy Ferenc mennyire szerette és milyen egyéni módon élte meg a keresztény szabadságot. Amikor IV. Ottó német császár Rivotortónál átvonult Umbrián pompás kíséretével, Ferenc nem akart a többiekkel együtt csodálkozó sorfalat állni a császárnak, sőt a többi testvérnek is megtiltotta, hogy odamenjenek bámészkodni. Csak néhány testvért küldött el azzal a paranccsal, hogy lépjenek a császár elé és emlékeztessék a földi dicsőség mulandóságára.

Egy alkalommal meglátogatta Ferencet egy gazdag római hölgy, Settesoli Jacoba, akit a szent különösen kedvelt. Kíséretével együtt a kolostor elé lovagolt, amelyben Ferenc betegen feküdt, és beküldött neki egy süteményt, amiről tudta, hogy mennyire szereti. Akkor Ferenc így kiáltott: „Nyissátok ki az ajtót -- különben nők a kolostorba be nem tehették a lábukat! --, mert Jacoba testvérre az asszonyok ellen hozott törvény nem vonatkozik!”

Tapintatos felebaráti szeretete a törvény betűje felett állt. Mikor egyszer nagyböjt idején az éjszaka közepén az egyik testvér följajdult, hogy meghal az éhségtől, Ferenc fölkelt és adott neki enni. De hogy ne kelljen szégyenkeznie, ő maga is vele evett. Máskor jót akart tenni egy testvérrel, ezért a szőlőben, amely mellett elhaladtak, kikeresett egy szép tőkét, amelyen különösen nagy, érett fürtök voltak, leült a tőke alá vele együtt és közösen ették a szőlőt.

De amikor az eszményről volt szó, Ferenc nagyon szigorú volt. Az egyik testvér például megfeledkezett magáról, és pénzt fogadott el -- amit Ferenc csak „szamárganéjnak” tartott --, ezért a szájában tartva kellett a trágyadombra vinnie. Kezdetben ugyanis csak természetbeni adományokat fogadtak el a ferencesek, pénzt nem.

Ugyanígy Ferenc tökéletes engedelmességet követelt. Rufinus testvér -- aki korábban igen tekintélyes assisi polgár volt -- csak kelletlenül ment a városba prédikálni, és különböző kifogásokat keresett, hogy kibújjon a feladat alól. „Mindezek ellenére Rufinus testvér elmegy, és templomban fog prédikálni -- döntött Ferenc --, mégpedig kámzsa nélkül, csak nadrágban!” De ő maga is ugyanígy nekivetkőzött és követte Rufinust, hogy a tömeg gúnyolódása őt is érje.

Az alázatosságban azonban nem lehetett túlszárnyalni. Betegségében egyszer evett egy keveset egy sült csirkéből. Gyógyulása után eljött Assisibe és a kíséretében lévő testvérnek megparancsolta, hogy kössön kötelet a nyakába, annál fogva vezesse őt, és közben hangosan kiáltozza: „Nézzétek a csalót! Titokban csirkehúst evett, anélkül, hogy tudtátok volna!”

Ferenc nem volt tudós, számára sokkal fontosabb volt az evangélium szerinti élet, mint az olvasás, ezért minden tétovázás nélkül odaadta a testvérek birtokában lévő egyetlen Szentírást egy szegény asszonynak azzal a meghagyással, hogy adja el és az árán vegyen magának kenyeret. S bár ő maga nem olvasta a Szentírást, annak szellemét annyira magában hordozta, mint kevesen mások. Művelt teológusok csodálkoztak el a szentírásmagyarázatain, és egy domonkos teológus így nyilatkozott róla: „Ennek az embernek a teológiája tisztaságával és emelkedettségével a sas szárnyalásához hasonlít, amihez mérten a mi tudományunk hason csúszik a földön.”

Mivel Ferenc a tapasztalataiból és a valóságban élt, Greccióban karácsonyra felépítette a betlehemi istállót, ökröt és szamarat állított bele, pásztorokat és zenészeket hozott, mert a maga tárgyi valóságában akarta látni és láttatni a betlehemi barlangot.

Mivel a házak és a tanulmányi intézetek tulajdonjog tárgyát képezték és helyhez kötötték a rendtagokat, megparancsolta a testvéreknek, hogy hagyják el bolognai tanulmányi házukat. Mikor pedig az assisiek Ferenc távollétében a Porciunkula körüli kunyhók helyére kőházat emeltek a testvéreknek, Ferenc hazatérése után haragosan mászott fel a tetőre, leszórta a cserepeket és kezdte bontani a gerendákat. Kiabált a testvéreknek, hogy tüntessék el ezt a „szegénység elleni szörnyűséget”. És alapjáig lerombolta volna a házat, ha katonák meg nem fogják és tudomására nem hozzák, hogy a ház nem a testvéreké, hanem a város tulajdona.

Mint egy ártatlan gyermek, teljesen közvetlen és bizalmas kapcsolatban állt a természettel, és nem engedte, hogy a teremtményeket, „Isten gyermekeit” bárki is bántalmazza. Betegsége idején egyik barátjától kapott egy fácánt, és a „fácán testvért” nem volt szabad levágni. Máskor egy kis kakas menekült hozzá, és Ferenc úgy gondozta, mint anya a gyermekét. Ismét máskor egy hálóba került halat szabadított meg és bocsátott útjára.

Tiszta lelkében háborítatlan öröm lakozott. A tökéletes öröm titkáról így tanította a testvéreket, amikor egy téli reggelen úton voltak Porciunkula felé: „A testvérek jó példája, a csodatevő erő, a betegek gyógyítása és a halottak feltámasztása -- nagy dolgok ezek, Leó testvér! De mindennél több a tökéletes öröm. Nem található az sem a tudományban, sem a nyelvek adományában, sem a nagy prédikálótehetségben, és mégis az egész világot meg lehet vele téríteni. S ha mi most megérkezünk a Porciunkulához, és várnunk kell a kapu előtt az esőben és a hidegben, mert a kapus megvárakoztatja a hívatlan vendégeket, és mi ezt türelemmel elviseljük -- ó, Leó testvér, írjad csak --, ebben áll a tökéletes öröm! És ha a további zörgetésünkre a kapus furkósbottal kirohan, megragadja a kapucninkat, a földre ránt, és a hóban tetőtől talpig jól elver minket, ha mi ezt is türelemmel és Krisztus szenvedésére gondolva zokszó nélkül el tudnánk viselni -- írjad csak, Leó testvér --, ebben áll a tökéletes öröm!”

---

 

Imádság

Istenünk, ki Szent Ferencnek megadtad, hogy a szegénységben és az alázatosságban hasonlóvá váljék Krisztushoz, engedd, kérünk, hogy az ő nyomdokain haladva követhessük Fiadat, és örvendező szeretettel egyesülhessünk Veled!

 

Forrás: Diós István: Szentek Élete