Az Úr szenvedésének titka - Martos Balázs atya elmélkedése Virágvasárnapra

Az Úr szenvedésének vasárnapján, vagyis virágvasárnap, két evangéliumi részletet is hallunk: előbb Jézus jeruzsálemi bevonulásának emlékét, majd a szenvedéstörténetet.

A bevonulás, vagyis a körmenet evangéliuma, a mi „megérkezésünket” segíti. Virágvasárnap az egyházi év szívéhez, a nagyhéthez érkezünk meg. Ilyenkor szinte napról napra szeretnénk Jézussal lenni, felfigyelni arra, ahogy ő jár velünk, keresztutunkon és örömünk útjain. A Jeruzsálembe érkezők áldották Istent csodáiért, örömmel hirdették mindazt, amit Jézus eddig tett velük. Nekünk is eszünkbe juthat a nagyböjti készület egy-egy „csodája”, meglepetése, sőt egész életünk sikere és kudarca. Szükségünk is van a körmenet bízó-reménykedő dallamaira, a halálon győztes Jézust köszöntő pálmaágakra, amelyeket a mi vidékünkön a tavaszi életet hirdető rügyező barka helyettesít, hogy így, hitre, szeretetre és reményre hangoltan fogadhassuk Jézus szenvedésének tanítását.

Lukács hangsúlyozza Jézus ártatlanságát. Pilátus, a római helytartó háromszor kijelentette, hogy nem találja bűnösnek Jézust, a zsidó vezetők nyomására mégis „szabadon engedte (…) azt, aki lázadás és gyilkosság miatt került börtönbe, Jézust meg kiszolgáltatta akaratuknak” (Lk 23,25). A kutatók szerint Lukács különösen is igyekezet kisebbíteni a római hatóságok felelősségét, hogy így megkönnyítse a fiatal keresztény közösség helyzetét velük szemben. Ezzel szemben Lukácsnak ez a közbevetett megjegyzése nagyon is realista látásmódra vall. Másé az indulat, másé az ítélet felelőssége. Azt is csak Lukács mondja el, hogy Jézusnak meg kellett jelennie Heródes Antipász előtt. Pilátus fölöslegesnek látja Jézus egész perét – menjen csak saját urához, Galilea negyedes fejedelméhez! Heródes is díszes, fehér ruhába öltöztette Jézust, hogy kigúnyolja (Lk 23,11) – fénylő ruhát (toga candida) hordtak, akik állami hivatalra jelöltették magukat. A fehér ruhás Jézus a mi szemünkben ártatlan, de nem jelentéktelen – hűségét akkor is megőrizte, amikor hivataltól hivatalig, hatalmasságtól hatalmasságig küldték-kínozták.

Jézus halála azonban nem csak a hatalmasok bűne. A kereszthordozás mellett (vö. Lk 23,26 – Cirenei Simonról; Lk 23,27-31 a síró asszonyokról) Lukács a bűnbánatot is közelíti hozzánk. Lukács szerint Jézus rátekint Péterre, és ez a tekintet, a szeretet, az igazság és az irgalom pillantása az, amely könnyekre fakasztja az apostolt (Lk 22,61). A jobb lator is Lukács hőse (Lk 23,39-43). Az utolsó pillanatban mindent Jézusra bíz, és a mennyországot kapja ígéretül. A nép is bűnbánatot tart, mindenki a mellét veri, amikor Jézus meghal (Lk 23,48). Bűnbánatuk nem hiábavaló, hiszen az Úr imádkozott értük: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34).
A szenvedéstörténet két kérdőjelet hagy hátra. Egyik a történet végén: Mi lesz a válasz Jézus imájára, amellyel halálában az Atya kezébe ajánlotta lelkét? (vö. Lk 23,46) A másik, a történet kezdetén: „Vágyva vágytam arra, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek” (vö. Lk 22,16). Mi értelme volna Jézus mélységes vágyáról beszélni, ha a halál után semmi sem következnék? A válasz egyfelől a feltámadás. Az élő Isten legyőzte a halált, Krisztus megőrizte szeretetét a halálos szenvedésben is. – Másfelől válasz az eucharisztia ünneplése: Jézus azért vágyott arra az estére, hogy az oltár asztalánál vele lehessünk minden nap, amíg el nem jön.

Vatikáni Rádió