Próbatétel és kísértés: Martos Balázs atya elmélkedése Nagyböjt 1. vasárnapjára

Az ősegyház hálás szeretettel emlékezett arra, hogy Mestere és Megváltója mindenben hasonlóvá lett hozzá, jól tudta nemcsak azt, hogy mi lakik az emberben, hanem azt is, hogy milyen embernek lenni. A Zsidókhoz írt levél szinte dicsekszik a „megpróbált” Jézussal: „Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hiszen hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt” (Zsid 4,15). Márk evangéliumában csak a megkísértés tényéről olvasunk (vö. Mk 1,13), amelyet az elbeszélő Jézus keresztsége és nyilvános fellépése között úgy említ, mint valami próbatételt, ahol az új Ádám nem bukik el, s így az emberi pusztaságot újra paradicsommá kezdi változtatni.

Úgy tűnik, a Zsidóknak írt levél szerzője, illetve Márk nem tudja, miben állt Jézus megkísértése. Máté és Lukács viszont – valószínűleg közös forrás alapján – három párbeszédben részletezi ezt. Lukács (Lk 4,2) tulajdonképpen azt sugallja, hogy a gonosz egész pusztai tartózkodása, vagyis végig a negyven napon át kísértette Jézust. A három kísértő mondat és tett tehát nem meríti ki, nem is írhatja le részletesen, hogyan is történt a megkísértés, inkább, az általános emberi tapasztalatot Jézusra alkalmazva, szemlélteti a kísértés és próbatétel lényegét.

A próbatétel a helyes szándék és akarat vizsgája. Jézus nem tett minden alkalommal látványos csodát, nem kápráztatta el „kenyérrel és cirkuszi játékokkal” a világot, és ma sem kínál könnyű érvényesülést, bőséget, földi mennyországot. Nem ez a taktikája, pedig erre lett volna, ma is lenne kereslet (vö. Jn 6,26). Nem akarta birtokba venni az emberek szívét, ahogy a gonosz biztatta, hogy „övé lesz minden”, ahogy olykor leigáz és hatalmába von a szemünk előtt tobzódó szépség, ahogy kormányozni könnyebb parancsszóval, mint meggyőzéssel, és gyorsabb fenyegetve, mint felszabadítva. Jézus akkor, amikor sorsát beteljesedni látták, Jeruzsálemben sem mondott le Isten és az emberek szeretetéről, még kínzóiról sem, nem kívánt a mélybe zuhanni, nem kívánt a teljes tehetetlenség, a „minden mindegy” kifogásával aláhullani. Ő engedte és akarta, hogy keresztre feszítve felemeltessék, és hite, bizalma, mint belső erő, mint figyelem és odaadás a feltámadás kezdete legyen. A próbatétel arról kérdez, milyen eszközt választ az ember a földön. Komolyan dönt-e a szeretet mellett, vagy megelégszik a látszattal.

A kísértés még ennél is személyesebb kihívás. Istennek és a gonosznak, a legfőbb jónak, az Istenben kiteljesedő személynek, illetve a legfőbb rossznak, a megszemélyesült személytelenségnek találkozása. Lukács elbeszélése szerint a gonosz első és harmadik kihívása Jézus istenfiúi méltóságára vonatkozik. „Ha Isten Fia vagy” – kezdi mondatait. Jézusról viszont az Atya tett tanúságot, a keresztségben, és a Lélek vezeti a pusztában is. Most sem önmagáról tanúskodik, hanem Isten szavát idézi, mintegy belekapaszkodik abba a szóba, amit hallott, amit felismert. Csak a gonosz szeretné elhitetni, hogy a megkísértett ember magára maradt, és hogy nincs más megoldás. Jézus itt is, majd a kereszten is, ragaszkodik Isten jelenlétéhez, teremtő és éltető szavaihoz.
Az idézett bibliai mondatok a Második Törvénykönyvből valók, amely az ígéret földjére való bevonulás, a célbaérés, a kényelmes élet határán visszatekint Isten gondviselő szeretetére. Isten hívó szava fontosabb, mint akármilyen kísértés. A próbatétel pedig megtanít mélyebben felismerni, hogy ma is jelen van pusztaságainkban.

Vatikáni Rádió