Élete

Az Újszövetség -- főleg az Apostolok Cselekedetei -- felületes olvasásából kitűnik, hogy aránylag sok szó esik róla. És mégis, „életéről” tulajdonképpen nem sokat tudunk meg, mert mindig csak az ifjú Egyházban végzett munkájáról esik szó.

Az első, amit Barnabásról hallunk, a szeretet cselekedete: szántóföldjét eladta, és annak árát az apostolokhoz vitte az egyházközség szegényeinek szánt adományaként (ApCsel 4,37). Annak a szeretetnek a jele ez, amely mindenkivel egyesít Krisztusban.

Éppen ilyen segítőkészséggel közeledett Pálhoz, az egykori keresztényüldözőhöz, akitől a jeruzsálemi tanítványok féltek. ,,Barnabás maga mellé vette, és elvitte az apostolokhoz'' (ApCsel 9,27), s megértést kért tőlük az új tanítvány számára. Ezekből a napokból ered a két férfi szoros kapcsolata.

Nemsokára tágas munkatér nyílt Barnabás számára Jeruzsálemen kívül is. Üldözött, szétszóródott tanítványok eljutottak a szíriai Antiochiáig, és ott egyházközséget alkottak. Nemsokára pogányok csatlakoztak hozzájuk (talán Lukács evangélista is). Amikor a jeruzsálemi egyház tudomást szerzett róluk, Antiochiába küldte Barnabást. Ő felvirágzóban lévő egyházközségbe érkezett, és a pogányok megtérésében fölismerte Isten kegyelmének művét. Örömében elhozta magával Tarzuszból Pált munkatársnak. Tevékenységük sikere mutatkozott meg abban a figyelmet érdemlő tényben, hogy itt Antiochiában kapták először Jézus követői a keresztény (krisztuskövető) nevet (ApCsel 11,26). Barnabásnak nyilván sikerült híveit föllelkesítenie, hogy a számukra ismeretlen jeruzsálemi közösséget megsegítsék. Ő maga és Pál utazott Jeruzsálembe, hogy az adományt elvigye (ApCsel 11,30). Visszatérve magukkal vitték Antiochiába Márkot -- a második evangélistát --, Barnabás unokaöccsét.

Az ottani egyházban működő „próféták és tanítók” (13,1) közül kettőt különleges misszióra választottak ki. A jeruzsálemi apostolokhoz hasonlóan ők is imával és böjtöléssel készültek föl a Szentlélektől kapott küldetésre. A Lélek megparancsolta: „Rendeljétek nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyet szántam nekik.” (13,2) Azonnal engedelmeskedtek mindnyájan, böjtöltek, imádkoztak, és a munkára rendeltek fejére tették kezüket.

„A Szentlélektől küldetve” (13,4) elindult tehát Barnabás és Pál az első missziós útra Márkkal. Először Ciprusra mentek, Barnabás hazájába, azután Kisázsiába -- de mindig pogánylakta vidékre. A „munka”, amelyre a Lélek hívta őket, az első rendszeres pogánymisszió volt. Pál és Barnabás fölvette az Egyházba a pogányokat, anélkül, hogy rájuk kényszerítette volna kötelező teherként az ószövetségi törvény számos rituális és kultikus előírását, mert fölismerték: a pogányok Krisztushoz térhetnek közvetlenül, a körülmetélés nélkül is.

A két misszionárius -- Márk közben elvált tőlük -- több városból kénytelen volt elmenekülni a zsidók ellenséges magatartása miatt. Lisztra lakói a két prédikátort mint Zeuszt és Hermészt akarták megtisztelni áldozatokkal. Ottani tartózkodásuk mégis rossz véget ért: Pált megkövezték. Pál és Barnabás ennek ellenére rendületlenül folytatta útját a következő városba. Sőt visszaútban meglátogatták az újonnan alapított egyházközségeket. Mindenütt úgy hagyták ott a hívőket, hogy ,,eltöltötte őket az öröm és a Szentlélek'' (13,52). Ők pedig Antiochiában „elbeszélték, mi mindent tett az Isten általuk, s hogy a pogányok előtt kitárta a hit kapuját” (14,27).

De éppen a pogányok miatt viszály támadt Antiochiában. Pálnak és Barnabásnak védekeznie kellett a túlbuzgók ellen, akik rá akarták kényszeríteni a megtért pogányokra a mózesi törvényt a körülmetéléssel. A két misszionárius ügyük megvédésére Jeruzsálembe ment. Útközben „elbeszélték a pogányok megtérését. Ezzel nagy örömet szereztek minden testvérnek” (15,3). Jeruzsálemben az apostoloknak és az egyháznak „beszámoltak arról, mi mindent tett közreműködésükkel az Isten” (15,4), hiszen nem saját akaratukból támadt a pogánymisszió gondolata, hanem Isten maga hívta meg őket erre a feladatra a Szentlélek által. Pál és Barnabás a keresztények elismeréséért harcolt, s Pétert és Jakabot meg is nyerték ügyüknek. A gyűlés a „szeretett Pált és Barnabást”, valamint a jeruzsálemi egyház két tagját kedvező döntéssel küldte vissza Antiochiába. Ott „örömmel olvasták a vigasztaló sorokat” (15,31).

Nem sokkal később nézeteltérés támadt Pál és Barnabás között. Pál ugyanis a kedvelt Barnabást meghívta második apostoli útjára, de unokaöccsét, Márkot nem. A két barát elvált. Pál más kísérőkkel előbb Szíriába indult, Barnabás pedig Márkkal Ciprusra. Ettől kezdve nem áll rendelkezésünkre pontos hagyomány Barnabásról. Föltehető, hogy a pogánymisszió két úttörője között nem volt tartós szakadás. Talán még egyszer közösen működtek (1Kor 9,6), majd szentünk nyomtalanul elvész a szemünk elől.

E Lélektől hajtott férfinak a tanúsága azonban eleven maradt. Minden keresztény nemzedéknek megmutatta az igazi keresztény példáját, aki készségesen válaszol Isten hívására, engedi magát ismeretlen utakra vezetni, a helyesnek megismert véleményt bátran védi, és örömmel viszi el idegeneknek a Krisztusban való örömet és vigasztalást.

Legendáiból

Barnabás és Pál közös apostoli útján megérkezett Lisztra városába. Az igehirdetésben a kis termetű Pálé volt a nagyobb szerep, míg a magas termetű és megnyerő külsejű Barnabás a hallgatók szemében a kis küldöttség fejének tetszett. Amikor pedig szemük láttára meggyógyult a béna, a félve-örvendve ott álló likaóniaiak előtt összeállt a kép: istenek jelentek meg itt emberi alakban, amint a mítoszok mondják! A magas Barnabást Zeusznak tartották, az élénk Pált pedig Hermésznek, az istenek követének. A jámbor embereken erőt vett a hódolat. A Zeusz- templom papja bikákat és virágkoszorúkat hozatott a városkapuhoz, ahol áldozatot akart bemutatni a néppel együtt a szent jövevények tiszteletére. Amikor Barnabás és Pál ezt észrevette, indulatukban megszaggatták felsőruhájukat, a nép közé futottak és így kiáltoztak: „Emberek, mit csináltok! Mi is emberek vagyunk, akárcsak ti, és éppen azt hirdetjük nektek, hogy ezektől a bálványoktól forduljatok az élő Istenhez!” (ApCsel 14,15) Csak nagy nehezen tudták visszatartani a tömeget attól, hogy istenekként tisztelje őket.

A későbbi legenda tudni véli, hogy Barnabás azután Cipruson munkálkodott, főként mint a Máté-evangélium hirdetője. Ott újra találkozott Elimász varázslóval, aki már az első apostoli út alkalmával szembeszállt az apostolokkal, és ezért egy időre vakság sújtotta. Elimász most hatalmas fölkelést szított Barnabás ellen, úgyhogy a nekikeseredett zsidók Szalamiszban elfogták és a bíró elé hurcolták. Meg sem várták az ítéletet, hanem városuk kapuja előtt megkövezték a hithirdetőt.

Sírja hosszú időn át ismeretlen volt. Akkor azonban az egyik helyen érthetetlen csodák történtek. Szent Barnabás magam mondta el álmában a szalamiszi püspöknek, hogy ott van a sírhelye. A sírt megtalálták és fölnyitották. Azt állítják, hogy a szent mellén egy pergamen feküdt Máté evangéliumával, amelyet Barnabás egykor saját kezével írt le.

Jelentősége

Ez a Barnabás valószínűleg a legjelentősebb misszionárius Pál előtt és mellett. Nagy üdvösségtörténeti jelentősége abban áll, hogy föllendítette a pogányok misszionálását, mégpedig elsősorban azzal, hogy a rettegett üldözőt, Sault megtérése után elvitte a jeruzsálemi egyház vezető férfiaihoz, és ezzel „Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma” (Mk 1,1) legnagyobb hirdetőjét segítette munkája megkezdéséhez. Az, hogy Barnabás a pogányok között misszionált, nem jelentett kevesebbet, mint a pogányoknak az Egyház teljes jogú tagjaiként való elismerését, mely abból a hitből indult ki, hogy a megváltás az egész világra kiterjed, és nem lehet feltételekhez kötni. Mindez megérteti velünk, hogy a ciprusi József joggal kapta „a vigasztalás fia” nevet.

Imádság

Istenünk, ki úgy akartad, hogy Barnabás, ez a hittel és Szentlélekkel eltelt férfiú a pogányok között terjessze a hitet, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy Krisztus evangéliumát Egyházad mindenütt eredményesen hirdesse!

Forrás: Diós István: Szentek Élete