Élete

Szent Gertrúd külsőleg látható életét egyetlen mondattal össze lehet fogni: az öt éves kislányt – valószínűleg árva volt, a családjáról a források nem mondanak semmit – a helftai kolostorba vitték, és ott élt haláláig, negyven éven át. Az okos kislányt az apátság kitűnő iskolájában nevelték, s hamarosan magára öltötte a fátyolt. Huszonhat évesen már fogadalmas apáca, amikor az életét megváltoztató látomásban van része-, a ,,megtérésben”, melynek hatására fölhagyott az addig annyira kedvelt tudományos tevékenységgel, hogy teljesen és fönntartások nélkül átadja magát Isten akaratának és szeretetének. Élete hátralévő két évtizede számára nem volt más, mint az önátadás egyetlen mozdulata. És Krisztus válaszolt neki, amennyiben egyre mélyebben bevonta őt a maga misztériumába.

Gertrúd az írásaiban tesz olyan apró megjegyzéseket, amelyeket ha összerakunk, egész részletesen kirajzolódhat előttünk a kolostor, amelyben élt. A helftai kolostort 1258-ban alapította egy Mansfeldi gróf, Eisleben közelében egy nagyon szép völgyben. A kolostor falai aránylag nagy területet öleltek körül. Egy kis patak futott végig a rétek között és a gyümölcsöskert közepén, s mindezeket még erdő övezte a falakon belül. Amikor Gertrúd a kolostorba került, a szerzetesi élet virágkorát élte. Az apácák Szent Benedek regulája szerint éltek, s anélkül, hogy Citeaux-hoz kifejezetten csatlakoztak volna, átvettek néhány ciszterci szokást. Emellett, mint az akkoriban a női kolostoroknál általános volt, lelkiségük nyitott volt a ferences és domonkos hatás irányában is. Gertrúdnak is egy ideig egy domonkos páter volt a lelkivezetője. Ez a nyitottság az egyébként teljesen zárt bencés apácakolostorokban a 13. század végén általános volt.

Az apátnő 1251-től 1290-ig Hackeborni Gertrúd, Szent Mechtild nővére volt. Gazdag lelkű, szentéletű apáca volt, akinek vezetése mellett úgy fölvirágzott Helfta, hogy két másik kolostort kellett alapítaniuk. Ez a külső terjeszkedés a kolostoron belül folyó élet mélységéből és erejéből fakadt. A környék nemes családjai szívesen adták leányaikat a kolostorba nevelésre. És sok leány, aki eredetileg azért jött, hogy varrni, hímezni, olvasni és énekelni, némi latin és görög nyelvet tanuljon, látván a nővérek őszintén Istennek ajándékozott, bensőséges életét, fölserdülvén, ahelyett, hogy visszatért volna atyja várába, magára öltötte a fátyolt. A kolostornak az iskola mellett híres íróműhelye volt, ahol a kódexeket másoló apácák között ott dolgozott Mansfeldi Erzsébet és Zsófia (testvérek voltak), és egymás után adták ki kezükből a könyvmásolás és miniatúrafestés mestermunkáit.

Ám ez a sokféle külső tevékenység – miként ez egy jól vezetett bencés kolostorban magától értetődött – teljesen alá volt rendelve a liturgiának. Gertrúd írásaiból megtudhatjuk, hogy Helftában törekedtek a szentmise és a zsolozsma lehető legtökéletesebb végzésére. Erről Hackeborni Mechtild, a kántornő gondoskodott, akivel Gertrúd bensőséges barátságban volt, s aki hozzá hasonlóan sok misztikus kegyelem részese volt.

Írásaiból látszik, hogy Gertrúd számára a liturgia olyan volt, mint a levegő, amelyből élt, s amely mindent áthatott. Életének minden napja és órája a liturgia által kapott értelmet és tartalmat. Majdnem minden látomását és megvilágosodását egy ünnep váltotta ki vagy arra irányult. Ezért emlegeti írásaiban oly sokszor a zsolozsmát, és idéz szentírási helyeket és zsoltárverseket. A zsolozsmával való szoros kapcsolat alapozta meg azt, hogy Szent Gertrúd egész jámborsága – bármennyire bensőséges és személyes jellegű is – a liturgiára támaszkodik, s az abban hangzó isteni Ige lelkesíti és táplálja.

De nem csupán ezeket részleteket, hanem Gertrúd személyiségének vonásait is nagyrészt a Legatus Divinae Pietatis (Az Isteni Jóság Küldötte) c. könyvből tudjuk, amely Gertrúd összegyűjtött kinyilatkoztatásait és elmélkedéseit tartalmazza. Öt könyvből áll: az elsőt a nővértársak állították össze Gertrúd halála után; ebben különösen sok részlet világosodik meg a kolostor életéből. A harmadik, negyedik és ötödik könyvet szintén azok írták, akik közeli kapcsolatban álltak vele. Csak a második könyv származik magától Gertrúdtól, és elkülönül a másik négy könyvtől nagyszerű latin stílusával. Aki írta, jól ismerte a klasszikus próza művészetét; s világosan, plasztikusan, képekben gazdagon fejezi ki magát, miközben művészien alkalmazza az antik próza eszközeit. Belső formája szerint is elválik ez a könyv a másik négytől. Azok kissé bőbeszédűek, ez szentírási idézetekben gazdag, Gertrúd stílusa belső világának kifejezője.

Szellemi képességei messze túlszárnyalták az átlagost. ,,Megtérése” előtt – saját szavai szerint – eltökélte, ,,hogy egy férfi mögött sem akar elmaradni képzettség tekintetében”. S valóban, csodálatra méltó, hogy milyen átfogó műveltsége volt ennek az apácának, aki 5 éves kora után valószínűleg egyetlen egyszer sem lépte át a kolostor küszöbét. Ugyanakkor nagyon finom érzéke volt a szép iránt, erős művészi képzelő- és formálóereje volt.

Igazi gazdagsága azonban a szívében rejlett, amellyel Isten ajándékozta meg; szívében, amely képes és készséges volt a túláradó szeretetre. Hackeborni Mechtilddel és Magdeburgi Mechtilddel való lelki barátsága a szentek történetének leghíresebb barátságai közé tartozik. De Gertrúd szíve akkor is tágas és erős volt, amikor arra kérték, hogy mások lelkiismereti bajában vagy tanácstalanságában segítsen. Bátor volt és belsőleg teljesen szabad, s így alkalmas arra, hogy a föld nyomorúságát és szépségét, saját és mások lelkének boldogságát és kínjait magára vegye és Isten elé vigye. Ez az igény, hogy a világ megszentelésére szolgáljon, nagyon jellemző Gertrúd lelkületére. Így a klauzúra falain messze túl sugárzott lelkének ereje és világossága, annak ellenére, hogy tenni többet nem tudott, mint hogy szentírási szövegeket fordított nővértársainak, és magyarázta e részeket, illetve hosszasan ült a beszélőszoba rácsánál, és hallgatta a tanácsot és segítséget kérők szavát. Misztikus kegyelmei legfőbb értelmét ebben látta: a vigasztalás forrásának kell lennie mások számára. Egyedül ezért jegyezte föl a kinyilatkoztatásokat is.

Életének titka az, hogy az az áthatolhatatlan fal, amely a földön ilő ember elől még eltakarja Isten dicsőségének ragyogását, Gertrúd számára áttetszővé vált. Isten kegyelme olyan elevenné és erőssé tette a hitét, hogy már itt a földön sokszor a látásba ment át.

Gertrúd írásaiban egyszerűen és magától értetődően beszélt a természetfölötti valóság ilyen tapasztalatairól. Számára a kapott üzenetek és megvilágosodások mindig valóságosabb tények, mint számunkra a nyilvánvaló földi dolgok. Krisztus, az angyalok és a szentek állandó vendégek nála, jönnek-mennek, és úgy beszélgetnek vele, mint a legjobb barátok vagy testvérek.

Különleges jelentőségű számára a megtestesülés misztériuma, amely sok jelenésben és kinyilatkoztatásban megvilágosodik előtte: mindig újra látja Jézust, a megtestesült Istent a szenvedésben, a Megváltót megnyitott Szívvel, az Emberfiát, aki ugyanakkor a megdicsőült Úr, az örök Főpap, s aki az ég örök liturgiájában vagy az Egyház misztikus áldozatában mutatkozott meg neki. Ezek a látomások elmélyítették benne az Egyház misztériumának megértését, és szüntelenül erősítették a készséget, hogy ,,saját testében egészítse ki azt, ami Krisztus szenvedéséből még hiányzik”. Emiatt nem kímélte magát. A szerzetesi élet látszólagos idillje mögött, amely a kolostort földi paradicsomkertnek festi, a Legatus ujjongása mögött kegyetlen vezeklés, testi nélkülözések, félreértettség, szenvedés és magány rejlett. Igaz, hogy Gertrúd személyesen és szenvedélyesen élte meg az Isteni Szív szeretetének áradását mint kimondhatatlan boldogságot, de amit ,,menyasszonyságnak” nevezett, az számára mindig az Egyház, a Krisztus Jegyese iránti tökéletes odaadást jelentette. Azt a közelséget, amelyben Krisztust állandóan maga mellett érezte, mindig úgy élte meg, mint áldozatkészséget. Tudta, hogy ezáltal válhat egyre inkább eggyé Krisztus megváltó akaratával.

Halála után a közelállók megpróbálták megörökíteni lelki kincseit, ezért állították össze a Legatus című gyűjteményt. A következő időkben azonban Gertrúdot szinte teljesen elfelejtették. Csak 1550 után – és a következő két évszázadban, amint Franciaországban a Jézus Szíve-tisztelet egyre inkább elterjedt – fedezték föl és adták ki a műveit. E kiadásoknál a hangsúlyt főképp Jézus emberi Szívének tiszteletére helyezték át, jóllehet Gertrúd lelkisége sokkal tágasabb, s jámborsága a Megtestesülés misztériumának egészére támaszkodik.

Anélkül, hogy hivatalosan szentté avatták volna, ünnepét 1738-ban fölvették a római naptárba, november 16-ra. 1739-ben áthelyezték november 15-re, de amikor Nagy Szent Albert ünnepét 1932-ben bevezették, 16-ra került vissza.

Látomásai

A szent egyszerű szavakkal beszéli el a döntő pillanatot, a látomást, mely igazi megtérésre késztette, vagyis arra, hogy élete további részében egészen átadja magát Istennek. Maga előtt látta Krisztust és hallotta a szavát: ,,Ne félj! Meg akarlak menteni és szabaddá akarlak tenni. Te mindezideig ellenségeimmel együtt a föld porát etted, és a föld töviseiből szívtál magadba néhány csepp mézet. Jöjj hozzám, én isteni erőmmel akarlak megitatni téged.” Az Úr és Gertrúd között azonban egy sűrű tüskebokor állt. Az Úr félrehajtotta, és Gertrúd meglátta egészen közelről az Úr kezének sebeit, amelyek úgy ragyogtak, mint a drágakövek. És akkor az Úr kézen fogta őt.

Gertrúd ezt a leírást a következő imádsággal zárja: ,,Én Teremtőm és Megváltóm, az én ellentmondó érzületemet édes igád alá hajtottad. Attól az órától fogva a lelkem vidám volt és békességben élt. Kezdtem ,,futni keneteidnek illata után s hamarosan tapasztaltam, hogy szerelmed igája, amely korábban oly elviselhetetlennek tűnt, szelíd és könnyű.”

Leírja azt is, hogy Szent János evangélista ünnepén látta a szeretett tanítványt. János beszélt neki arról, hogy a lelke mennyire elmerült Krisztus lelkében az utolsó vacsorán, amikor a fejét a keblére hajthatta. Gertrúd a maga természetes egyszerűségében megkérdezte tőle: ,,Miért nem írtál ezekről a dolgokról?” János pedig azt válaszolta neki, azért, mert először Krisztusnak az Egyház iránti szeretetének kellett kibontakoznia; s mert Jézus Szíve dobbanásának először az elöregedett és kihűlt szeretetű világot kellett fölhevítenie.

Misztikus kegyelmeivel, Krisztussal való közvetlen találkozásaival és beszélgetéseivel kapcsolatban — amit mi, ,,normális” emberek nem kapunk meg itt a földön — nem tehetünk mást, mint hogy beszélni hagyjuk őt magát. Azt írja, hogy a szíve megkapta Krisztus öt sebét. Karácsony idején a Szűzanya átadta neki a Gyermek Jézust, hogy a szívében mint jászolban őrizze őt. Az Úr hét különleges kegyelmi ajándékot ígért neki, s ennek jeleként egyszerre hét aranygyűrű ragyogott a kezén. Amikor a megfeszített Krisztust látta, hogy elviselhetetlen kínjaira választ adjon, Gertrúd kihúzta a szegeket, és illatozó szegfűket tett a sebhelyekbe.

Mindezek közben Gertrúd úgy érezte magát, mint egy ,,csatorna, melyen keresztül Isten kegyelmet áraszt az emberek felé”. Nem lehet megszámlálni azokat, akiknek segítséget és vigaszt nyújtott. Mindemellett ez a művelt apáca a Szentírást németre fordította nővértársainak, hogy azok könnyebben megérthessék Isten szavát.

Imádság

Istenünk, ki Szent Gertrúd szüzet boldoggá tetted azzal, hogy szívében hajlékot készítettél magadnak, kérünk, az ő közbenjárására világosítsd meg irgalmasan szívünk sötétségét, hogy örömmel tapasztalhassuk: jelen vagy és munkálkodsz bennünk!

(Diós István: A szentek élete)