Az ünnep rövid története

Mai formájában is több, mint ezeréves ünnep ez, eredetében és jelentésében pedig visszamegy az első keresztény századokra.

Minden nép mindenkor tiszteletben tartotta nagyjait és elődjeit. A hajdani rómaiaknál az ünneplés és tisztelet legnagyobb foka volt, hogy őseiknek és hőseiknek isteni és félisteni címeket adományoztak, akiknek aztán szobrot emeltek, esetleg szentélyt állítottak fel. Marcus Agrippa az összes istenek tiszteletére templomot építtetett Kr.e. 27-ben, s a felépült szentélyt Pantheonnak nevezték el. Itt mutattak be áldozatot az összes istenek tiszteletére.

A keresztények természetesen csak az egy igaz Istent imádták, s távol tartották magukat a bálványimádó szokásoktól. Ezért többen életükkel fizettek. Sok ezren haltak meg hitükért csak Róma városában, az első századokban. A vértanúkat az élők hősöknek tartották, és tisztelték őket. Elsősorban ők voltak méltók a feltámadt Krisztust, az égi Bárányt kísérni a mennyei Jeruzsálemben, hiszen ők vértanúhalálukban, véres életáldozatukban lettek Krisztushoz hasonlóvá. Ünnepük, az összes mártírok ünnepe a húsvéti időszakban volt, a húsvét utáni pénteken. (Péntek Jézus szenvedésének és halálának a napja!) IV. Bonifác pápa 610. május 13-án keresztény templommá szentelte fel a Pantheont, a keresztény mártírok tiszteletére, ,,Sancta Maria ad Martyres” címmel. IV. Gergely pápa (827-844) helyezte át az ünnepet november 1-jére, amely lassanként az összes szentek ünnepévé vált.

Az ünnep célja, hogy az összes szentet – nemcsak azokat, akiket az Egyház hivatalosan szentnek nyilvánított – közös napon ünnepeljük. Az ünnepi mise könyörgése ki is nyilvánítja: „Mindenható örök Isten, ki megadtad nekünk, hogy egy napon ünnepelhessük minden szented dicsőségét, arra kérünk, hogy sokszoros közbenjárásukra bőven áraszd reánk irgalmasságodat”.

Az esztendő folyamán szívesen gondolunk az egyház jól ismert szentjeire, az elmúlt kétezer év vértanúira, hitvallóira, és a szentéletű rendalapítókra. Mindenszentek ünnepén a megdicsőült Egyház kevésbé ismert és ismeretlen szentjeire gondolunk: „szent életű” őseinkre, barátainkra. ismerőseinkre. Szent Bernát azt írja, hogy az emlékezés önmagában kevés! Ez az ünnep többet vár tőlünk: „Vágyakozzunk, törekedjünk az életszentségre és az üdvösségre! Gondoljunk gyakran arra, hogy örök életünk van, ezért nem foglalkozhatunk csupán az evilági dolgokkal! Éljünk a szeretet parancsa szerint! Kérjük Istentől, fogadjuk be és használjuk fel az üdvösség elnyeréséhez szükséges kegyelmeket!”

Gondoljunk arra, hogy a Mindenszentek ünnepe a mi saját – reménybeli – ünnepünk is, mert mindnyájan arra kaptunk meghívást Istentől, arra vagyunk teremtve, hogy egykor a rnindenszentek közösségében éljünk a mennyben. Ezekben a napokban, amikor a temetőket járjuk, gyakran gondolunk a megdicsőült és a szenvedő egyház (a halál utáni tisztulás állapotában lévők) tagjaira, de arról megfeledkezünk, hogy már most is, mi is (a küzdő egyház tagjai), hozzátartozunk a szentek közösségéhez. Esztendőről esztendőre ez az ünnep rá akar döbbenteni bennünket arra. hogy megkeresztelkedésünk óta már mi is mindnyájan szentek (a keresztség kegyelme által megtisztultak) vagyunk (lKor 6. 11), és az Egyházban mindenki meg van híva az életszentségre (LG.40). Jézus minden egyes tanítványát, bármi is legyen rangjuk vagy állapotuk, együttesen és egyénenként, különbségtétel nélkül hívja az életszentségre: Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes! (Mt 5, 48). Az apostol szava szerint: „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek” (1Tessz 4,3). Mindent megkaptunk és megkapunk ahhoz, hogy szentek tudjunk lenni.

A keresztségben megkaptuk a megszentelő kegyelmet, az isteni élet részesei lettünk a Szentlélek által, vagyis a „szentség csíráját” szinte életünk kezdetétől fogva magunkban hordozzuk. De ezt az ajándékba kapott megszentelődést – Isten segítségével – mindnyájunknak személyesen kell kibontakoztatnunk. A megszentelő kegyelem „Istennek tetszővé” tesz bennünket, de a hit, a remény és a szeretet tökéletesíti az Istennel való egységünket. János apostollal együtt gondoljunk arra, hogy már „most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mivé leszünk” (1Jn 3,2).

Az ünnep prefációja szerint „a szentek nagyszerű példája sarkall minket, és imádsággal is közbenjárnak értünk.” Mindkettőre szükségünk van: a biztató példára és a közbenjáró imádságra. Különösen is rászorulunk a szentek közbenjárására, hogy amit saját erőnkkel el nem érhetünk, azt közbenjárásukra Isten ajándékba adja meg nekünk.

(Forrás: Hittansuli.hu)

Elmélkedés

A mai ünnepünk, a Mindenszentek főünnepe méltatlanul el van ferdítve, ki van forgatva, össze van keverve a Halottak napjával. Mi ezt annak idején a szemináriumban gúnyos-kritikusan úgy fogalmaztuk meg – elnézést a kifejezésért -, hogy a Mindenszentek fényes ünnepét elárasztja a hullaszag. Ugyanis ennek az ünnepnek a temetőhöz és a halottakhoz semmi köze sincs. A holtakra, a halálra holnap, november 2-án emlékezünk, halottak napján.

Ha megkérdeznénk az embereket, a templomba járókat is, hogy mi ez az ünnep, szinte biztos, hogy mind azt mondaná, hogy ezen a napon a halottakra emlékezünk.

Ezzel szemben a valóság az, hogy a mai ünnep egy örömünnep. Azokat a szenteket – minden szentet ünnepeljük, akik eljutattak életük, és minden emberi élet végső céljára, az örök boldogságra Isten örök Országába. Mert ezek a szentek is az Egyház tagjai. Az Egyház ugyanis nemcsak a földön élő valóság, hanem három része van.

Az első része az úgynevezett küzdő Egyház. Ez a tulajdonképpeni földi Egyház. Küzdőnek nevezzük, mert mi itt a földi életben küzdünk az ördög cselvetései, a bűnök és az élet számtalan vihara között az örök életre eljutni. A szentmisében az alapítás szavainak elbeszélése után az eucharisztikus imádságban így imádkozunk a küzdő Egyházért, s tulajdonképpen saját magunkért: „.szent és katolikus Egyházadért (.) tartsd meg békében, őrizd meg egységben, szolgáddal János-Pál pápánkkal, István főpásztorunkkal, és mindazokkal, akik az egyetemes és apostoli hitet hűségesen őrzik és vallják.”

Az Egyház másik része a szenvedő Egyház. Ezt az Egyházat a tisztítótűzben szenvedők alkotják. Ők is az örök élet részesei már, hiszen a tisztítótűz után Isten Országába jutnak, csak még vezekelniük kell bűneikért. Érettük az eucharisztikus imádságban így imádkozunk: „Kérünk, Urunk, hogy nekik és minden Krisztusban elhunyt hívőnek add meg a boldogságot, a világosságot és a békét a te országodban.”

Az Egyház harmadik része a megdicsőült Egyház. Ezt a szentek alkotják, akik eljutottak már Isten örök Országába. Az ő közbenjárásukért is imádkozunk az eucharisztikus imádságban: „A szentek közösségében tisztelettel megemlékezünk mindenekelőtt a dicsőséges, mindenkor Szűz Máriáról, istenünk és Urunk, Jézus Krisztus édesanyjáról, apostolaidról, vértanúidról és minden szentedről. Az ő érdemeikért és könyörgésükre add, hogy mindenben érezzük oltalmadat.”

Az Egyháznak ez a három szintje szüntelen élő kapcsolatban van egymással. A küzdő és a megdicsőült Egyház szüntelen szüntelen könyörög a szenvedő Egyházért, hogy a tisztítótűz ideigtartó büntetésétől mihamarabb megszabaduljanak. A megdicsőült Egyház pedig – a szentek – közbenjárnak értünk.

A mai nap az ünneplés napja. Azokra az emberekre emlékezünk, akik megmutatták az utat, hogy igenis el lehet jutni az örök életre a Krisztus által meghirdetett élettel, s egyáltalán az hirdetik, hogy a halál után van folytatás; sokkal szebb, mint amire legmerészebb álmainkban is gondolni mernénk.

A mai ünnep üzenete pedig az, hogy szenteknek kell lennünk, hogy eljussunk Isten örök Országában.

Meghökkentő ez: pont én legyek szent?

Úgy gondoljuk, hogy az életszentség a papoknak és a szerzeteseknek van fenntartva, akik egész életüket Istenre, Isten látványos szolgálatára szentelték. A megkereszteltek többségének, akik a világ dolgaival vannak elfoglalva, ebben nem lehet részük.

Ez egy óriási tévedés. Ugyanis az életszentségre minden megkeresztelt ember meg van hívva – legyen az pap, vagy egyszerű kétkezi munkás. Nemcsak a papok, szerzetesek lehetnek tehát szentek, hanem számunkra névtelen keresztények milliói, akik azonban nem névtelenek Isten előtt, mert csendesen és hűségesen élték keresztény hitüket. Hiszen hallottuk az olvasmányban: az üdvözültek szeregének száma megszámlálhatatlan.

Mi is lehetünk tehát szentek, sőt szenteknek kell, hogy legyünk, máskülönben nem jutunk el Isten örök országába. Ebben példaképeink és segítőink a szentek. Példaképeink azok, akiknek életét feljegyezték, s az Egyház biztos módon tartja számon őket az üdvözültek között. Segítőink, mert közbenjárásukkal segítenek minket, a küzdő Egyházat az élet rögös útján. Csak egy a fontos, hogy akarjunk szentek lenni és kérjük az ő közbenjárásukat, mert Isten világában szabad akaratunké az első szó.

(Forrás: Virtuális Plébánia, Ócsai József)

Imádság

Mindenható, örök Isten, te megadtad, hogy egy napon ünnepeljük minden szented dicsőségét. Kérünk, hogy sokszoros közbenjárásukra bőven áraszd reánk nagy irgalmadat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.