"Az elöljárókat, akik köztetek vannak, kérem - mint elöljárótársuk és Krisztus szenvedésének tanúja és az ő dicsőségének is részese, amely a jövőben ki fog nyilvánulni"

Milyen legyen az igazi pásztor, a jó szülő, nevelő? Szent Péter apostol ma világos tanítást ad erről. Nem várta trón Rómában, sem harangzúgás, mégis ő volt az Első, a Szikla, amelyre Krisztus Egyházát építette. Az vezethet, nevelhet, irányíthat, aki mindenekelőtt Krisztus szenvedésének tanúja, és részese az ő dicsőségének, amely meg fog nyilvánulni a jövőben. Szent Péter látta az Úr szenvedését, de igazi tanújává akkor vált, amikor érte, vele szenvedett. Hiteles nevelő, sztarec, „szent öreg” a krisztusi életben csak az lehet, aki valamiképpen meg van jelölve a szenvedéssel, és azt Jézussal és Jézusért viseli, mint az eljövendő dicsőség zálogát. Viseljétek gondját a rátok bízottaknak, ne kényszerűségből, hanem önként. Természetesen önként vállaltuk, de közben kényszerűség lesz belőle. Miért? Mert megtetszett ugyan a lelkek vezetése, de most már kezd nem tetszeni. Állhatatlanok vagyunk, és a magunk változó hangulata, érzelmei után megyünk. A megoldás a szívekig-vesékig ható kitárulkozás lehet az Úr Jézus előtt. Az igazi elmélkedés, szemlélődés abba a mélységbe enged leszállni, ahol az Úrral kettesben vagyunk, ahol újra ránk bízza azokat, akik az övéi... Ebbe a bensőséges, boldogító szeretetkapcsolatba beburkolva látom újra őket... Ebből a mélységből visszatérve megint önként teszem, amit már majdnem kényszerből tettem. A buzgóságból és a szívből szavak jelzik, hogy a bennünk levő túlcsorduló életet kell nekik adni, nem pedig belőlük élni. Ha a ránk bízottaktól a nekik adott szeretetet mindenestül visszavárjuk, ezzel zárt rendszert alkotunk, amely Isten nélkül is működhetne ideigóráig. S itt belopakodna hivatásunkba a világ szelleme. Isten azonban forrás, akiből a szívünkbe árad az élet vize, és szívünkön át azok szívébe, akik ránk vannak bízva, az ő szívükből pedig megint csak tovább... A szeretetnek ez a nagyvonalú továbbadása egyszerre jár szenvedéssel és örömmel. A dicsőség koronáját azonban egyedül csak az Úrtól szabad várnunk, senki mástól, mert ő maga a mi dicsőségünk.

---

Imádság