Nagyböjt harmadik hetének péntekén került sor egyházközségünk évente visszatérő zarándoklatára a győri Székesegyházba. A zarándoklat programja este fél 6-kor kereszúti ájtatossággal kezdődött, amelyet Tamás atya vezetett. 6 órakor kezdődött a püspöki szentmise. Püspök atya homíliáját az alábbiakban teljes terjedelmében olvashatjuk. A szentmisén templomunk ministránsai teljesítettek szolgálatot, az éneket pedig a Szent Imre shcola vezette, Simonné Braun Ildikó vezetésével, Cziglényi László orgonaművész kíséretével. A fotókat köszönjük Ács Tamásnak.

Krisztusban Kedves Testvérek!

A rendszerváltás után – veszprémi plébánosként – megkért egy osztályfőnöknő, hogy tartsak karácsony előtt egy órát gimnazistáknak. Fel is írt néhány erkölcsi kérdést, amire jó lenne, ha utalnék. Én azt válaszoltam, hogyha én felsorolom a tízparancsolatot, ezek a fiatalok azt ugyanúgy nem fogják megtartani, mint az úttörők 12 pontját. Én mást tudok tenni. Karácsony kapcsán beszélek nekik a hitemről, s ha valamiképpen ez elindít valamit, abból majd erkölcsi következmények is fakadhatnak.

Ma is sokan – nem gyakorló hívők vagy kifejezetten hit nélküliek – beíratják hittanra gyermekeiket „ott rosszat nem tanul” felkiáltással vagy azzal a reménységgel, hogy ott „megnevelik”, kap valamiféle erkölcsi alapot. Ma gondolkodjunk el a keresztény hit és az erkölcs kapcsolatán.

Az olvasmányt Ozeás próféta könyvéből vettük. Ő Izrael államban volt próféta Kr. e. 750-től Izrael állam összeomlásáig (Kr. e. 725). Ebben az időben teljes volt a vallási hűtlenség, a kánaániak pogány isteneit is tisztelték, s ebből eredően az erkölcsi szétesés is megjelent. Az utolsó húsz évben hat király uralkodott Jerobeám után, közülük négy gyilkosság áldozata lett. Ozeás beszédeiben „Isten ismeretének” hiányáról beszélt. Szerinte „Isten ismerete” jelenti akaratának, parancsainak ismeretét, Jahve nagy tetteinek ismeretét, miket a múltban a népért tett. Kora romlásából egy kiút lenne: a megtérés! De ennek a próféta nem sok esélyét látja. És mégis bizakodik. Isten szeretete és irgalma reményének az alapja, Isten ígérete, hogy megújít mindent. Ozeás Isten utasítására gyermekeinek szimbolikus nevet adott, amiben megfogalmazódott Isten ítélete kora vallásosságával szemben. Így például az egyik neve ez lett: „Nincs irgalom” (Oz 1,6), a másiknak: „Nem népem.” (Oz 1,9) De a jövőbe tekintve kijelenti az Úr, hogy a „Nincs irgalom”-nak irgalmazok, a „Nem népem”-nek meg így szólok: „Népem vagy”, Ő meg azt mondja majd: „Én Istenem!” (Oz 2,25) Vagyis Isten szeretete és irgalma a forrása „Isten ismeretének” és ebből az új szívből fakadnak majd Istennek tetsző cselekedetek is.

A mi keresztény hitünk hogyan viszonyul az erkölcsi magatartáshoz? Először azt kell megkérdezni, hogy mi a kereszténység lényege? Ebből kiindulva lehet megérteni Isten ajándékának elsődleges voltát a keresztény erkölcsben. Hans Urs von Balthasar, Boldog Apor Vilmos vértanú püspökünk unokaöccse, a XX. század egyik legnagyobb teológusa szerint, mikor a kereszténység lényegét keressük, két kísértést kell elhárítani az útból.

• Az egyik a kozmológiai leszűkítése a kereszténységnek: ez abban állna, hogy a kereszténységet egyoldalúan úgy értelmeznénk, mint a világ rendszerének egyfajta megkoronázását, vagy mint az egyetemes történelem motorját.

• A másik az antropológiai leszűkítés, ami abban állna, hogy úgy értelmeznénk egyoldalúan a kereszténységet, mint az emberi vágyakozások, és az emberi szív dinamikus elánjának terminusát, célpontját (vö. A NTB dokumentumában: A Megváltás néhány kérdéséről a módszertani bevezetőt, Szent István Társulat, Budapest, 1997, 2. p.)

E két leszűkítő magyarázatban van „rész-igazság”, mert a kereszténység igényli, hogy végső beteljesítéséhez elvezesse az egyetemes fejlődést, valamint, hogy betöltse az emberi személy mélységes vágyakozását. A tévedés ott kezdődik, mikor a tényből, a vágyból átlépünk a jog területére abban az értelemben, hogy „ez nekem jár”, s a kereszténységet kozmológiai és antropológia jelentősége által definiáljuk. Az igazság túl van ezeken, és Balthasarral elmondhatjuk, hogy a harmadik, a helyes út a szeretet. Vagyis a kereszténység lényege: Isten dicsőségének, mint szeretetnek szabad, ingyenes kinyilatkoztatásában található meg. A kereszténység lényege – az ember nézőpontjából – abban áll, hogy elismerjük, hogy az emberi egzisztencia kezdeténél és végénél egy személyes Szeretet áll, az Atya-Fiú-Szentlélek szentháromságos communiója. A kereszténység felismeri (és elismeri), hogy miután Isten szabadon megteremtette az embert, ugyanolyan ingyenesen kinyilatkoztatta magát neki Jézus Krisztusban, végül pedig elvezeti az embert egészen az Istennel való communióig. Szent Ágoston vakmerő formulája szerint: „Isten emberré lett, hogy az ember Istenné váljon.” Ez az a „csodálatos csere” (admirabile commercium), amiről a január 1-jei liturgia beszél.

Anélkül, hogy bármilyen módon is jogosnak lehetne tekinteni, Isten szabadon meghív, hogy saját életében osztozzunk, olyannyira, hogy az embernek megígért boldogsága – magának az Istennek boldogsága lesz.

Hogy Isten az embert saját életében részesítse, az botrányosan antropomorfnak tűnt az antik világ szemében. Arisztotelész számára elképzelhetetlen lett volna valódi barátság pl. Jupiter és egy ember között. Etikájában azt írta: „Nevetséges lenne Istent azért vádolni, mert a szeretet, amit tőle kapunk, nem azonos azzal a szeretettel, amit mi adunk neki.” (VII. 3.) Ugyanezt a gondolatot látjuk Spinozánál is, mikor azt írja: „Isten nem szeret – a szó igazi értelmében – senkit és nem gyűlöl senkit.” Majd: „Aki Istent szereti, nem képes olyan erőfeszítésre, hogy Isten is szeresse őt.” (Étique V. 17., 19.) Pedig a kinyilatkoztatás az Ó és Újszövetségben pont ezt hirdeti: valódi szeretetet Isten és az ember között.

Már az Ószövetség használja ennek képes leírására az apai-anyai, a házastársi szeretetet, hogy kifejezze a barátság kötelékét Isten és népe között. S ez a barátság lesz teljessé akkor, mikor a Megtestesülés által az Isten Fia emberré lesz, és megtanít-felbátorít arra, hogy őt követve így szólítsuk Istent: Abba, Atya! „Barátaimnak mondalak titeket – mondta az Úr Jézus –, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam.” (Jn 15,15)

Természetesen a keresztény hit számára Isten ugyanakkor mindig transzcendens marad, de transzcendenciája egy olyan szereteté, aki képes önmagát szabadon adni a végsőkig. A keresztény hivatása tehát a „megistenülés”, s ennek „helye” Jézus Krisztus, aki Isten és ember. Jézus emberi arca így a keresztény számára magának Istennek személyes arcává válik, egészen addig, hogy Szent Jánosnál ezt mondja Jézus: „aki engem lát, látja az Atyát is.” (Jn 14,9) Szemben az annyira érthető önelégültségével ennek a „csodálatos pogánynak”, aki az ember, tudományának, alkotóképességének teljességében, íme a még csodálatosabb kinyilatkoztatása az isteni szeretet alázatosságának és sebezhetőségének. Az Evangélium célja pedig az, hogy a keresztre feszített Isten önkéntes megalázkodására válaszoljon az emberben az adoráció alázatossága. Mindezekből látjuk, hogy a kereszténységben ami az elsődleges, lényeges, az Isten ingyenes ajándékának primátusa. A megtestesülést-keresztet-feltámadást nem lehet másként érteni és elérni, csak mint Isten ajándékát, és semmiképpen nem úgy, mint emberi erőfeszítéseink eredményét. Mindezekből világos, hogy a kereszténységben az erkölcsiség nem foglalja el az első helyet.

Biztos, hogy az embernek ahhoz, hogy betöltse rendeltetését az erkölcsi magatartás alapvető marad, ahogy Jézus mondta: „Nem mindaz, aki azt mondja nekem: Uram, Uram! jut be a mennyek országába. Csak az, aki mennyei atyám akaratát teljesíti.” (Mt 7,21) És mégis, az emberi cselekvés a kereszténységben nem követelheti magának az első helyet. Ami az első, az az isteni szeretet, nagylelkűen leereszkedve az ember nyomora felé. „A szeretet ebben mutatkozik meg: nem mi szerettük Istent, hanem Ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (1Jn 4,10) Az emberi cselekvés így lényegileg másodlagos cselekvéssé válik, aminek logikája a „mivel-tehát”: „Amint az Úr megbocsátott nektek, ti is úgy tegyétek.” (Kol 3,13) A kereszténység tehát ellentéte a moralizmusnak, ami az élet értelmét egyoldalúan az erkölcsi erőfeszítésre vezetné vissza. Ez esetben engednénk az említett antropológiai leszűkítésnek.

Mi akkor a keresztény erkölcs sajátos tartalma? Elsősorban arról van szó – az ingyenes isteni Szeretet jelenlétében –, hogy nagylelkűen és ingyenesen rá kell hagyatkozni Arra, aki előbb szeretett minket, mert ez a szeretet tiszteletre méltó és megérdemli, hogy viszontszeressék. Szent Pál személyesen jelenti ki: „Amennyiben most testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem, s önmagát adta értem.” (Gal 2,20) Vagyis nem azért kell szeretni Istent, mert boldogságot ígért, hanem önmagáért. Ezt értették meg a szentek, azért is tűntek sokszor „excentrikusnak”, nem a pszichológiai „bizarr” értelmében, hanem azért, mert központjukat nem önmagukban bírták. Középpontjuk egyedül az Isten. Ez abból is látszik, hogy az Arisztotelész által megfogalmazott ún. „sarkalatos erényeknél” lényegesebbnek tartja a keresztény teológia a „hit-remény-szeretet” teológiai erényeit. A sarkalatos erények – igazságosság, mértékletesség, lelki erősség, okosság – nélkülözhetetlenek ugyan, mint erkölcsi erények, arányban vannak azzal az erőfeszítéssel, amit az ember végez, hogy méltó legyen emberségéhez, és kibontakoztass önmagát – az emberi élet természetes rendjében. Ezzel szemben a „teológiai erények” Isten életéből jönnek, a természetfeletti élettel „állnak arányban”, tárgyuk maga Isten, személyes életének intimitásában.

Gérard Soulages 1979-ben Brüsszelben tartott előadásában mondta erről: „A sarkalatos erények megmutatják az ember csodálatos típusát a görög templomok mintájára: ahol minden mérték, rend, kiegyensúlyozottság, harmónia. De – s ez a paradox – ennek a mértéknek, rendnek, kiegyensúlyozottságnak és harmóniának folyamatába a kereszténység bevezetett egyfajta szertelenséget, a rendetlenség értelmét, a váratlan kiegyensúlyozatlanságot, egy felsőbbrendű „őrültséget”, ami szétszakít és megújít mindent. Ez a felsőbbrendű oktalanság, ezek a meglepő felszólítások a mértéktelenségre a következők: hit-remény-szeretet. Ne kételkedjünk ebben: a teológiai erényeket egy félelmetes tűz táplálja, magának az élő Istennek tüze, és az a tűz közvetít lelkünkhöz egy halálos égési sebet, a végtelen égetését: „legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyátok tökéletes”, vagy „add el mindenedet és kövess engem!” A görög erények által formált ember és a között, aki megújult a hit tüze által, kell egy szakadásnak lenni. A kereszt „oktalansága” nem passzol az ókori bölcsességhez.” (In: Henri de Lubac: Petite catéchlèse sur Nature et Grace, Fayard, 1580, 66. p., 1. jegyzet)

A szeretet, a tipikusan keresztény agapé elsősorban Isten felé irányul, de ugyanazzal az elánnal mindazok felé is, akiket Isten szeret. Olyannyira, hogy Isten és a felebarát szeretete oszthatatlanul ugyanaz a szeretet, egyik kritériuma a másiknak. „Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha Istent szeretjük és megtartjuk parancsait.” (1Jn 5,2) Majd: „Aki (ugyanis) nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát, hogyan szerethetné?” (1Jn 4,20) A kettős szeretet parancsa ezentúl egy parancs lesz. Hallottuk a mai Evangéliumban Jézus szavát: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!” És „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” (Mk 12,30-31) Azt kell tehát mondani, hogy a keresztény szeretet megkívánja és megerősíti a természetes erkölcsi erények értékét saját rendjében.

A keresztény nincs felmentve, hite alapján, az emberi erények gyakorlása alól. Úgy is lehet mondani: „a kereszténység bevitte az erkölcsöt a szövetségbe.” (A. Manaranche SJ)

Krisztusban Kedves Testvérek!

Nem tévednek tehát, akik a kereszténységtől az erkölcsi érzék megerősödését várják. De az elmondottakból az is világos, hogy ez nem egy automatikus folyamat, s ha mi keresztények megismertetjük másokkal, fiatalokkal az erkölcsi törvényt, attól automatikusan nem fogják jobban megtartani. Mi, hívő keresztények egyet tehetünk, s ez a kötelességünk is: hitelesen bemutatni életünkkel és szóval Jézus Krisztust, hozzávezetni az embereket, s a Vele való élő közösségnek lesz következménye a keresztény és emberi méltóságunknak megfelelő élet is. Ebben segítsen minket a nagyböjti szent időben a Szűzanya közbenjárása! Ámen.

Győr, Nagyboldogasszony-székesegyház, 2016. március 4.