Nagyböjt 3. hetének péntekén egyházközségünk tagjai a hagyományokat követve a Bazilikába zarándokoltak. Szent Imrés hívek töltötték meg a főhajót, s fél hatkor Tamás atya, ministránsainktól kísérve keresztúti ájtatosságot vezetett. 6 órakor kezdődött az ünnepélyes szentmise, melyet Dr. Pápai Lajos megyéspüspök atya mutatott be a kispapok és a szentimrés ministránsok asszisztálásával. Nagyböjti szentbeszédében püspök atya Jézus Krisztus feltámadásáról elmélkedett, majd a szertartás végén együtt imádkozott a hívekkel a Könnyező Szűzanya kegyképe és boldog Apor Vilmos vértanú püspök sírja előtt.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Dr. Pápai Lajos győri megyéspüspöknek a győri Szent Imre-egyházközség híveinek nagyböjti zarándoklata alkalmából, a 2014. március 28-án, pénteken tartott szentmise keretében elmondott szentbeszédét, a képre kattintva Ács Tamás fotóit tekinthetjük meg az szentmiséről.

Kedves Testvérek!
E nagyböjti péntekeken az Úr Jézus szenvedéséről, kereszthaláláról elmélkedtünk, de mindezeknek az eseményeknek a legnagyobb misztérium, Jézus Krisztus feltámadása adja meg az értelmét.

Szent Pál egészen világosan veti fel az alapvető kérdést így: „Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.” (I1Kor 15,13-14) Gabriel Marcel írta, hogy mindig megdöbbentette Szent Pál félelmetesen világos kérdésfelvetése. Így csak az beszél, írta, aki egészen biztos a dolgában. S valóban Szent Pál így folytatja: „De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül.” (1Kor 15,20) Most nézzük meg, honnan merítjük a feltámadás, Jézus Krisztus feltámadásának bizonyosságát! (Kereszty Rókus O.Cist.: Jézus Krisztus. Szent István Társulat, Bp., 1995 alapján: 31-56. lap)

A feltámadásról szóló igehirdetés (kérügma) legkorábbi összefoglaló formuláit Szent Pál leveleiben találjuk meg. Szent Pál saját állítása szerint ezt maga is hagyományként kapta, megtérése után, amit korintusi tartózkodása alatt (Kr. u. 50-51) átadott hallgatóinak. Levelét kb. 25-30 évvel Jézus halála után írta, és hivatkozott arra, amit ottjártakor szóban hirdetett nekik. Ez a felsorolás elüt Szent Pál stílusától, ezt ő is már, mint egy hitvallást vette át megtérése után. Ezt írta: „Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet át is vettetek, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök ti is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem nektek, különben hiába lettetek volna hívőkké. Én ugyanis elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam; hogy ti. Krisztus meghalt bűneinkért az Írások szerint. Eltemették és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még életben vannak, egyesek azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Legutoljára pedig az összes között, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is. Én ugyanis a legkisebb vagyok az apostolok között, arra nem méltó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem az Isten Egyházát.” (1Kor 15,1-9) Mivel ez a szöveg valóban ilyen régi, ebből fontos következtetéseket vonhatunk le: Jézus halálának üdvözítő volta, a feltámadás hite, a feltámadt Jézussal való találkozások hagyománya nem későbbi „fejlődés” eredménye, hanem egyidős az Egyház kezdetével. Ebből a rövid, de tömör pár sorból világos, hogy Jézus halálát nem mint egyszerű tényt említi, hanem mint a „bűneinkért” való, üdvösséget szerző halált. Nem is váratlan „véletlen baleset” volt ez, halála az „Írások szerint” történt, vagyis Istennek az Ószövetségben kinyilvánított terve szerint ment végbe. Feltámadását szembeállítja eltemetésével, ezzel jelzi azt is, hogy feltámadását nem egyszerűen a lélek továbbéléseként értették, hanem az egész test-lélek ember feltámadásaként. Az üresen talált sír is ezt erősíti meg: benne nem a feltámadás bizonyosságát látta az apostoli Egyház – ezt a Feltámadott megjelenései jelentették az apostoloknak –, hanem azt, hogy testben-lélekben támadt fel.

Az apostoli igehirdetésben felsorolt megjelenések után Szent Pál alázatosan megemlíti a neki történt megjelenést, amit a Szent István Társulat Bibliafordítása így ad vissza: „mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is” (1Kor 15,8) Kereszty Rókus így fordítja: „mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is.” A Vulgata latin fordítása pedig így fejezi ki „tamquam abortivo visus est et mihi.” Szent Pál azt akarta megfogalmazni ezzel a formulával, hogy amíg a többi apostol számára, akik ismerték az Úr Jézust földi életében, a feltámadás utáni találkozás által szinte természetes úton „születtek meg a hitre”, addig ő, aki földi életében nem ismerte, tanítványait üldözte, a damaszkuszi úton, a megdicsőült Krisztussal való találkozás után, mintegy rendkívüli módon született meg a hite. Szent Pál idézett, rövid leírása mindenképpen azt jelenti, hogy egy új kor hajnala virradt fel, mert Isten feltámasztotta Jézust, ő az elsőszülött az új életre támadó halottak között.

Az evangéliumokban és az Apostolok Cselekedeteiben több leírás is van a Feltámadott megjelenéseiről, ezek a történetek ugyanazt az apostoli tanúságtételt tartalmazzák, amiről Szent Pál is beszél. Az apostoli Egyház létének, hitének, missziójának, vértanúságuknak egy valódi magyarázata és oka van csak, amit az apostolok mondtak a visszatérő emmauszi tanítványoknak: „…valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak.” (Lk. 24,34) Mivel azonban a Feltámadottal való találkozáshoz hit kell – ahogy majd látni fogjuk –, azt is természetesnek kell tartanunk, hogy aki nem akar hinni, az mindig fog találni valamiféle magyarázatot arra, hogy miért nem hisz a Föltámadottban. Ez már elkezdődött az apostolok korában, mikor azt mondták, hogy a tanítványok ellopták Jézus holttestét, és elhíresztelték, hogy feltámadt. Mások szerint nem halt meg, később magához tért a szenvedések után, s ez lenne a feltámadás-hitének alapja. Mindkettő elképzelés feltételezi a tanítványok rosszhiszeműségét. Ma már ezt senki sem vallja, hiszen ki vállalt volna üldözést, áldozatot, vértanúságot azért, amiről tudja, hogy nem igaz? Aztán próbálták az ókori misztérium vallások mítoszaiból eredeztetni a feltámadás hitét, ahogy a misztériumvallásokban évenként ünnepelték pl. a természet halálát-feltámadását. De itt egészen másról van szó. Nem a természet körforgását ünnepeljük minden évben, hanem egy egyedi eseményt, és a vallástörténetben nem találunk egyetlen párhuzamot sem arra, hogy egy történeti személyről közvetlen halála után, földi életének szemtanúi állították volna valóságos, testben való feltámadását.

Dosztojevszkij megdöbbenve csodálta Holbein képét a keresztről levett halott Krisztusról, ami a bázeli múzeumban van. Aztán Félkegyelmű című regényében szerepelteti is. E kép előtt állva mondja az egyik szereplője: ha ezt a képet nézem, nem tudom elhinni, hogy Krisztus feltámadt. Mire a másik – s ebben Dosztojevszkij hitvallása jelenik meg –: ha erre a képre nézek, biztos vagyok abban, hogy az apostolok nem ilyennek látták utoljára. Akiért életüket adták, aki átalakította őket, nem a halott Krisztus, hanem az Élő! (lásd ehhez: Xavier Tilliette: Le Christ de la philosophie. Les Éd. du Cerf, 1990, 269. lap) Ugyanakkor nekünk is fel kell tennünk a kérdést: mit jelent az, hogy Krisztus feltámadt? Milyen testben támadt fel? Ezt a korintusiak már Szent Pálnak is feltették.

Az első, amit mondhatunk, hogy feltámadása nem egyszerűen egy halott megelevenedését jelenti. Nem Lázár feltámasztásához, vagy a naimi ifjúhoz, vagy Jairus leányához hasonlítható. Őket Jézus feltámasztotta, folytatták ugyanazt a földi életüket, s mint mindenki más, ők is meghaltak. Jézus feltámadása egészen más volt. Ő nem erre az életre támadt fel. Feltámadásával átment egy másik – végleges – létmódba. Ő már nem halhat meg többé. Már nem vonatkoznak rá ennek a világnak fizikai – biológiai törvényei. Megjelenik, amikor akarja, zárt ajtók mögött az apostoloknak, felismerteti magát, akinek akarja, majd eltűnik előlük. Egy olyan tapasztalat volt ez az apostoloknak is, amiről csak szinte dadogva tudtak beszélni. Szent Pál azt mondja: „Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad fel. Ha van érzéki test, van szellemi is.” (1Kor 15,44) Keresi a szavakat, hogy el tudja mondani, amit tapasztalt. S azt akarja mondani, hogy van érzéki test, vagyis a test-lélek ember, ahogy most ismerjük magunkat és egymást, és van szellemi test is, vagyis ugyanaz a test-lélek ember, csak egy más létmódban, amit a feltámadás jelent, s amit először Jézus Krisztus feltámadásában tapasztaltak meg. Az apostoli Egyház tehát nem egyszerűen a lélek halhatatlanságát vallja, hanem az egész – test-lélek – ember feltámadását.
A Feltámadottal való találkozásról írja Szent Pál: „Nem láttam-e Jézust, a mi Urunkat?” (1Kor 9,1) Egy másik helyen pedig: Isten kiválasztotta Pált, és hívta meg arra, hogy „Fiát kinyilatkoztassa neki.” (Gal 1,16) Ez a két szöveg ugyanannak a találkozásnak két oldalát írja le. A „láttam Jézust, a mi Urunkat” jelzi, hogy a feltámadt Jézus ebben a világban, az érzéki ismeret rendjében jelent meg Pálnak. Az, hogy „Isten nyilatkoztatta ki Fiát neki” mutatja, hogy nem mindennapi eseményről volt szó. A normális emberi találkozásban látom és felismerem a másik embert, akár akarja, akár nem. Itt azonban a kezdeményezés nem a látótól, hanem Istentől indul ki. Pál csak azért látta Jézust (egyedül Pál, a kísérői nem), mivel Isten örök terve szerint csak Pálnak mutatta meg a Fiát. A görög igeforma (óphté), amit „megjelent”-tel fordítottunk, azt fejezi ki az Ószövetségben, hogy az önmagában láthatatlan isteni valóság személyes kezdeményezés alapján néhány választottnak rövid időre érzékelhetővé teszi jelenlétét. Itt az önmagában láthatatlan isteni valóság a megdicsőült Jézus, akit Isten kegyelemből megláttat azokkal, akiket erre kiválasztott.

Aquinói Szent Tamás a hagyományt összegezve a Feltámadt Úr megjelenéseit „nyilvánvaló jeleknek” tartja, amelyek által Jézus megmutatta magát övéinek. Jelek voltak, amennyiben a tanítványok érzékelő ismeretmódjához és szükségleteihez mérten különböző módon közvetítettek; nyilvánvaló jelek voltak, amennyiben felismerhetően jelezték és közölték a Feltámadt Úr valóságát.

Azt látjuk, hogy az érzékek felismerik valakinek a jelenlétét:

• Saul kísérői hallják a hangot, de senkit sem látnak (ApCsel 9,7);

• Mária Magdolna kertésznek gondolja Jézust (Jn 10,15);

• az emmauszi tanítványok nem ismerik fel az Idegent (Lk 24,16);

• mikor a tizenegynek megjelenik kísértetnek nézik (Lk 24,37),

és csak a hit megvilágosodásával ismerik fel ebben a valakiben Jézust. Szent Tamás szép kifejezésével: az apostolok oculata fide (szemmel látó hitben) ismerik fel a Feltámadt Urat. A Katolikus Egyház Katekizmusa mindezt így foglalja össze: „A feltámadásban való hit: tárgyát illetően olyan esemény, melyet a tanítványok történelmileg tanúsítanak, ők, akik valóban találkoztak a Feltámadottal, és ugyanakkor titokzatosan transzcendentális esemény is, amennyiben Krisztus embersége belépett Isten dicsőségébe.” (656. p.)

Krisztus feltámadásának fényében az Egyház megérti, hogy Jézus Krisztus valóságát nem lehet az Ószövetség kategóriáival elégségesen kifejezni. Lassan meg tudja fogalmazni az Egyház azt a gyökeresen többet és újat, ami Jézusban megjelent.

1. Az első ilyen megnevezés, amit Jézusra alkalmaz az Egyház: az ÚR – Küriosz. Az Ószövetség ezt az elnevezést Istenre alkalmazta. A feltámadás révén Jézus egyenrangúvá válik JAHWÉ-val, ugyanaz az isteni méltóság és hatalom illeti meg. Jézus uralmát és életadó jelenlétét az Egyház elsősorban az Eukarisztia ünneplésében éli meg. A keresztények tudják, hogy Jézus az „uralkodók Ura”, „a királyok királya”, ő az egyetlen valóban szuverén uralkodó (Jel 17,14), s a magukat istennek tartó császárok uralma időleges, látszathatalom. Jézus a teremtett mindenség Ura. És híveinek minden üldözése ellenére, a magukat istennek tartó császárok, majd később minden Krisztus-ellenes hatalom is végső fokon az Ő céljait szolgálja.

2. A másik, a Feltámadottnak adott cím az „Isten Fia”. Bár Feltámadt Krisztus birtokolja az Atya teljhatalmát, mégsem azonos személy vele. Ezt az Atyától való személyi különbséget, de ugyanakkor a vele való egészen egyedülálló kapcsolatot fejezi ki az Ősegyház az „Isten Fia” címmel. A „Fiú” szó használata Jézus tanításában jelzi az ő egyedülálló kapcsolatát Istennel, az Atyával. Kereszthalála után a pogány százados vallja meg: „Ez valóban Isten Fia volt.” Márk evangéliumának ez a vallomás a csúcspontja: az Isten Fiába vetett hit. (Mk 15,39) A feltámadásban Jézus „hatalommal felruházott Fiú” lesz, Szent János evangéliumában fogalmazza meg az Atya és Fiú közti teljes életközösséget: „Mindaz, ami az enyém, az a tiéd is, s ami a tiéd, az enyém.” (17,10) Ez az egymásban létezés olyan fokú, hogy a Fiú megvallja: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30)

3. Végül Jézus istenségének egyértelmű és kifejezett állítása is megjelenik az Újszövetségben. János Evangéliumában, mintegy keretként szerepel Jézus istenségének megvallása a prológusban és a végén Tamás vallomásában. A prológusban így: „és Isten volt az Ige.” (Jn 1,4) A végső fejezetben pedig Tamás vallomásában így: „Én Uram és én Istenem!” (20,28) „Jézus istenségének megfogalmazása nem gyengíti, hanem inkább elmélyíti az ószövetségi egyistenhitet. Hiszen Jézus azért Isten, mert Atyja mindenét odaadja neki; viszont ő is mindenét visszaadja Atyjának. Így az egy isteni életet a Szentlélek révén tökéletes egységben birtokolják.” (Jn: Teológiai vázlatok III., Szent István Társulat, Bp., 1983. Kereszty Rókus: Krisztus, 502. lap)

Kedves Testvérek!

Az Egyház az apostolok hívő tanúságtétele alapján vallja: Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! S a feltámadás fényében értelmet nyer életünk, feltárul a megváltás titka, Isten szentháromságos életének misztériuma. A húsvéti örömének szavaival mondjuk: „a Te Fiad, Jézus Krisztus, ki visszatérve a sírból, az emberi nemre szelíden árasztja a megváltás fényét, és uralkodik mindörökkön-örökké. Ámen.”

Győr, Nagyboldogasszony-székesegyház, 2014. március 28.