Nagypénteken a szentély úgy vár bennünket, ahogy tegnap elhagytuk. Üres. Az oltár megfosztva, a tabernákulum nyitva, üresen. Némán bevonul a pap az asszisztenciával, letérdel, néma csendben leborul. Még egy gyertya sem pislákol, csak a szentsírnál... Nincs köszöntés, nincs bevezetés, az első elhangzó szó a könyörgés, aztán olvasmány, szentlecke. A mi Urunk kínszenvedése Szent János evangélista szerint. Esztergomi moll-passió, archaikus dallam, archaikus fordítás. Gyászba borult Isten csillagvára...

Aztán könyörgünk Egyházért, pápáért, püspökünkért, papjainkért, hittanulókért, a nem katolikus keresztényekért, zsidókért, nem hívőkért, világi vezetőkért, szenvedőkért... Leleplezzük az addig letakart keresztet és hódolunk előtte. Letérdelünk, megéritjük, megcsókoljuk, ki hogyan... Aztán némi fény gyúl, a szentsír oltárától körmenet hozza az Oltáriszentséget és magunkhoz vesszük Krisztus testét - az előző napi szentmisében konszekrált ostyával, hiszen nagypénteken nincs szentmise, ezen a napon a Megváltó mutatta be egyetlen áldozatát érettünk... Aztán újból kihúnynak a fények, kiürül a szentély, egy zárókönyörgés, néma kivonulás... Csend...