Győri Szent Imre Plébánia
9024 Győr, Szent Imre út 35.
(96) 424 443
gyoriszentimre.iroda@gmail.com

 

Honlapunk megújult!

Kedves Olvasóink!

A győri Szent Imre Plébánia honlapja megújult.

Ez a honlap átmenetileg archívumként még elérhető marad, de a továbbiakban nem frissül.

A régi honlap híreit a menüből éri el.

A győri Szent Imre Plébánia új honlapja a következő címen érhető el, így amennyiben a kedvencek/könyvjelzők közé mentette el oldalunkat, az is érdemes frissíteni:

↓↓↓  Kattintson ide! ↓↓↓

GYŐRI SZENT IMRE PLÉBÁNIA

Eseménynaptár

Előző hónap Előző nap Következő nap Következő hónap
Év szerint Hónap szerint Hét szerint Ma Keresés Ugrás a hónaphoz
Szent II. János Pál pápa

1022BeatusJPII_2

Élete

Karol Wojtyła 1920. május 18-án született a lengyelországi Wadowicében. Szülei Karol és Emilia Kaczorowska voltak. A wadowicei plébániatemplomban keresztelték meg június 20-án. A két fiú közül ő volt a fiatalabbik. Kora ifjúságában megrendítette örömét és derűjét az, amikor fiatalon elveszített édesanyját, Karol ekkor kilenc éves volt (1929-ben). Három évvel később (1932-ben) bátyja, Edmund is meghalt, és 1941-ben – 21 évesen – Karol elvesztette édesapját is.

Egészen hagyományos hazaszeretetben és vallásosságban nevelkedett. Édesapjától, aki mélységesen keresztény lélek volt, jámborságot és a felebaráti szeretetet tanult, amelyet kitartó imádsággal és a szentségek gyakorlásával táplált.

Lelkiségének vonásai, amelyekhez hű maradt haláláig, a Szentlélek őszinte áhítata és a Madonna szeretete. Isten Anyjához fűződő kapcsolata különösen is mély volt és élő, amelyet fiúi gyengédséggel élt meg, mint aki édesanyja karjaira hagyatkozik és lovagias férfiassággal, amely mindig kész Úrnője parancsait teljesíteni: „Tegyétek azt, amit Fiam mond!” A Mária iránti teljes ráhagyatkozás, amely kifejezésre jutott püspöki jelmondatában: „Totus tuus” megnyilvánult annak titka, miként tekintett a világra Isten Anyjának szemével.

Az ifjú Karol gazdag személyisége fejlődött intellektuális képességeinek egymásba fonódásával, kora erkölcsi és spirituális eseményei hatására, amelyeket hazája és Európa történelme jelentett. Gimnáziumi évei alatt született meg benne a színház és a költészet szenvedélye, amelyet a Jagelló Egyetem filozófiai karának színjátszó csoportjának hatására gyakorolt, ahová az 1938-as tanévben iratkozott be.

Lengyelország náci megszállása idején azzal együtt, hogy titokban folytatta tanulmányait, négy éven át dolgozott (1940 októberétől 1944 augusztusáig) mint munkás a Solvay üzemben, belülről átélve a munka világának szociális problémáit, olyan értékes örökséget gyűjtve magának, amit azután felhasznált későbbi szociális tanításában, előbb, mint krakkói érsek, majd, mint az Egyház legfőbb pásztora.

Ezekben az években érlelődött meg benne a papság iránti vágy, amely felé haladva látogatta 1942 októberétől a krakkói szeminárium titkos teológiai kurzusait. A papi hivatás választásának kérdésében segítségére volt egy világi barátja, Jan Tyranowski úr, az ifjúság igazi apostola. Az ifjú Karolban ekkortól vált egészen világos érzékké valamennyi keresztény egyetemes meghívása az életszentségre és a világi hívek pótolhatatlan szerepe az Egyház missziós küldetésében.

1946. november 1-jén szentelték pappá, és egy nappal később, a waweli székesegyház Szent Lénárd kápolnájának lenyűgöző atmoszférájában mutatta be első szentmiséjét.
Rómába küldték teológiai képzése tökéletesítésére, az Angelicum teológiai fakultásának hallgatója lett, ahol elkötelezettséggel merített a tiszta tanítás forrásából és találkozott először az egyetemes Egyház életerejével és gazdagságával. Ezt a kitüntetett helyzetet teremtette számára a „vasfüggönyön” kívüli élet. Erre az időre nyúlik vissza Karol atya találkozása Pietrelcinai Szent Pióval.

Kiváló minősítéssel szerzett doktorátust 1948 júniusában, miután visszatért Krakkóba, hogy megkezdje lelkipásztori tevékenységét, mint káplán. A papi szolgálatban lelkesedéssel és nagylelkűséggel osztogatta önmagát. Docensként habilitált, tanítani kezdett az egyetemen, a Jagelló Egyetem teológiai karán, s annak elnyomását követően a krakkói egyházmegye szemináriumában, majd a lublini Katolikus Egyetemen.

A fiatal tanulók közt töltött éveiben úgy ismerték őt, mint aki mélyen aggódik a szívük iránt, és a fiatal pap nem csupán tanáruk volt, hanem lelki vezetőjük és barátjuk.
38 évesen nevezték ki krakkói segédpüspökké. 1958. szeptember 28-án szentelte fel püspökké Eugeniusz Baziak, akiknek azután érsekként utódja lett 1964-ben. VI. Pál pápa 1967. június 26-án kreálta bíborossá.

A krakkói egyházmegye pásztoraként rendíthetetlen hitű és bátor emberként értékelték, aki közel áll az emberekhez, az emberi személy valós problémáihoz. Hatásos szónok és párbeszédre kész meghallgató, soha nem ereszkedett kompromisszumokba, hanem megerősítette mindenkiben Isten és Krisztus elsőbbségét, amelynek alapja az igazi emberség és forrása az emberi személy elidegeníthetetlen jogai. Szerették egyházmegyés társai, értékelték püspöktársai, féltek tőle azok, akik ellenséget láttak benne.

1978. október 16-án választották Róma püspökévé, pápává, amikor a II. János Pál nevet vette fel. Pásztori szíve, egészen Isten Országa ügyének szentelt alakja ismertté vált az egész világon. „Krisztus szeretetét” vitte el, amikor meglátogatta a római plébániákat, hogy hirdesse az Evangéliumot minden környezetben. Ez volt a motorja számtalan apostoli útjának a különféle kontinenseken, hogy megerősítse testvéreit Krisztus hitében, hogy vigasztalja a szomorúakat és a bátorságukat vesztetteket, hogy elvigye a kiengesztelődés üzenetét a keresztény egyházak közé, a barátság hídját építve az egy Isten-hívők és a jóakaratú emberek között.

Világos tanításának nem volt más célja, minthogy mindig és mindenütt hirdesse Krisztust, aki az ember egyedüli Üdvözítője. Rendkívüli missziós küldetésében egyedüli módon mutatkozott meg ifjúság szeretete. Az Ifjúsági Világtalálkozók összejöveteleit az a cél vezette, hogy hirdesse az új nemzedékeknek Krisztust és az ő evangéliumát, valamint az, hogy őket tegye jövőjük főszereplőivé, hogy működjenek közre egy jobb világ építésében.

Mint egyetemes pásztornak a gondoskodása mutatkozott meg a Püspöki Szinódusok számos ülésének összehívásában, egyházmegyék alapításában és egyházi területek körülhatárolásában, a latin és a keleti egyházak Egyházi Törvénykönyvének kihirdetésében, a Katolikus Egyház Katekizmusában, az enciklikáiban és az apostoli buzdításaiban. Azért, hogy Isten népében szorgalmazza a lelki élet intenzívebbé tételét, meghirdette a Megváltás rendkívüli szentévét, a Mária-évet, az Eucharisztia évét és a 2000-ik évi nagy Jubileumot.

Kiváló sodró ereje volt, amelynek az isteni Gondviselésbe vetett bizalom volt az alapja, ez hajtotta II. János Pált, aki két diktatúra tragikus tapasztalatait élte át, 1981. május 13-án merénylet áldozata lett és az utolsó éveiben az egyre előrehaladó betegség fizikai megpróbáltatásait kellett elszenvednie. Szüntelenül a remény látóhatárait figyelte, arra hívta az embereket, hogy döntsék le az elválasztó falakat, törjék le a kétségbeesést, nyissanak szárnyakat a lelki, az erkölcsi és az anyagi megújulás célja felé.

Hosszú és termékeny földi tartózkodását 2005. április 2-án, szombaton fejezte be a vatikáni Apostoli Palotában, Fehérvasárnap vigíliáján, amelyet ő az Isteni Irgalmasság vasárnapjának nevezett. Temetésének ünnepét itt, a Szent Péter téren, 2005. április 8-án tartották.
Az általa adott és beteljesített tanúságtétel fogható jele volt annak a számos küldöttségnek a részvétele, amelyek az egész világról érkeztek, férfiak és nők milliói, hívők és nem hívők, akik Isten emberszeretetének kétségtelen jelét ismerték fel benne. 

XVI. Benedek pápa 2011. május 1-én iktatta a boldogok sorába. Ferenc pápa 2014. április 27-én avatta szentté.

Forrás: Vatikáni Rádió


 

Szent II. János Pál pápának a pápasága kezdetén elmondott homíliájából (1978. október 22-én)

Péter eljött Rómába! Mi vezérelte őt, és mi hozta el ebbe a városba, a Római Birodalom szívébe, ha nem az Úrtól kapott indítás iránti engedelmesség? Ez a galileai halász talán nem akart volna eljönni ide. Talán szívesebben maradt volna otthon, a Genezáret-tó partján, hajójával és hálói között. De az Úrtól vezetve, indításának engedelmeskedve, elérkezett idáig. 

Egy ősi hagyomány szerint a Néró-üldözés idején Péter el akarta hagyni Rómát. De az Úr közbelépett: szembe jött vele. Péter ezzel a kérdéssel fordult hozzá: „Quo vadis, Domine? Hová mégy, Uram?” Az Úr rögtön válaszolt neki: „Megyek Rómába, hogy másodszor is megfeszítsenek.” Péter visszatért Rómába, és itt maradt egészen a saját keresztre feszítéséig. 
A mi korunk arra szólít, arra ösztökél, arra kötelez, hogy az Úrra tekintsünk, és maga Krisztus legfőbb hatalmának misztériumában merüljünk el alázatos és áhítatos meditációban. 
Ő, aki Szűz Máriától született – az ács Fia, ahogy vélekedtek róla, az élő Isten Fia, amint Péter megvallotta –, azért jött, hogy valamennyiünket „papi királysággá” alakítsa. 
A II. vatikáni zsinat emlékezetünkbe idézte ennek a hatalomnak a misztériumát és azt a tényt, hogy Krisztus – a Pap, a Próféta-Tanító, a Király – küldetése folytatódik az Egyházban. Mindenki, Isten egész népe részese ennek a hármas küldetésnek. A múltban talán azért is tették a pápa fejére a „triregnumot”, a hármas koronát, hogy ezzel a szimbólummal fejezzék ki, hogy Krisztus Egyházának egész hierarchikus rendje, egész „szent hatalma”, amelyet benne gyakorolnak, nem egyéb, mint szolgálat. Olyan szolgálat, amelynek egyetlen célja van: hogy Isten egész népe részesedjék Krisztusnak e hármas küldetésében, és mindig az Úr hatalma alatt maradjon. Ez a hatalom nem ennek a világnak hatalmasságaiból veszi eredetét, hanem a mennyei Atyától s a kereszt és a feltámadás misztériumából. 
Az Úr feltétlen és mégis édes és szelíd hatalma megfelel az ember egész mélységének, legemelkedettebb értelmi, akarati, szívbeli törekvéseinek. Nem az erő nyelvén beszél, hanem a szeretetben és az igazságban fejezi ki magát. 
Péter új utóda a római székben ma izzó, alázatos, bizakodó imát mond: „Ó, Krisztus! Add, hogy a te egyetlen hatalmad szolgája lehessek! Édes hatalmad szolgája! Szolgája hatalmadnak, amely alkonyt nem ismer! Tedd, hogy szolga legyek, sőt szolgáidnak a szolgája!” 
Fivéreim és nővéreim! Ne féljetek befogadni Krisztust és elfogadni az ő hatalmát! 
Segítsétek a pápát és mindazokat, akik Krisztust akarják szolgálni, és Krisztus hatalmával szolgálni az embert és az egész emberiséget! 
Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztusnak! Az ő üdvözítő hatalmának nyissátok meg az államhatárokat, a gazdasági meg a politikai rendszereket, a kultúra, a művelődés, a fejlődés hatalmas mezőit! Ne féljetek! Krisztus tudja, „mi lakik az emberben”. Egyedül ő tudja! 
Manapság olyan gyakran nem tudja az ember, mit hordoz magában, lelkének, szívének a mélyén. Így gyakran bizonytalankodik e földön leélt életének értelméről. Kétely árasztja el, amely átvált kétségbeesésbe. Hagyjátok tehát – alázattal és bizalommal kérlek, könyörögve kérlek –, hagyjátok, hogy Krisztus beszéljen az emberhez. Egyedül ő birtokolja az élet igéit, igen, az örök élet igéit.


 

Imádság

Istenünk, gazdag az irgalmasságban, te arra hívtad Szent II. János Pál pápát, hogy egész Egyházadnak elöljárója legyen. Add, kérünk, hogy az ő tanításán nevelkedve bizalommal megnyissuk szívünket Krisztusnak, az ember egyetlen Megváltójának üdvözítő kegyelmére.