„Felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek.”  (Ter 2,7-9.3,1-7a)

A hangfelvétel letölthető innen.

Kezdő imádság

Mennyei Atyánk, eljöttünk házadba, hogy meghalljuk, amit mondasz nekünk. Nyisd meg szívünket Szentlelked által Jézus Krisztusért, hogy szavaidból megtanulhassuk megbánni bűneinket, életben és halálban hinni tebenned, és minden nap jobbá válni. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

Lectio (Amit Isten Igéje mond)

Amióta világ a világ, azóta foglalkoztatja az embereket a kérdés, hogy miért vannak rossz dolgok az életükben és az őket körülvevő világban. A megelőző korokban nem volt esetleg jobb a helyzet? Az ezeken való töprengésük során az ókori keleti képzeletvilágnak megfelelő képes beszéddel mondták el az Édenről szóló történetet, ahol még minden jó volt. De elmondták azt is, hogy ez a helyzet egyszer megromlott, és ettől kezdve a rossz a legváratlanabb helyzetben tör rá az emberre.

 Egy névtelen szerző, aki feltehetően Kr.e. 950 körül élhetett, feldolgozta és összefoglalta, új szempontokkal látta el a korábbi tépelődő gondolatokat. Nem kíván a leírásában arra kitérni, hogy hol és mikor történt az ember és a világ teremtése. Viszont az élettapasztalatait felhasználva és az Istenbe vetett hitének fényével megpróbálja értelmezni az embert. Rámutat az ember lelkiállapotára, a gyenge akaratára, továbbá a tudás és a hatalom utáni vágyára, és nem titkolja el ezeknek a következményét sem.

Isten Igéjének meghallgatása

⁷Az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé. ⁸Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett. ⁹És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának a fáját.

¹A kígyó ravaszabb volt a föld minden állatánál, amit az Úristen teremtett. Ezt mondta az asszonynak: „Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról?” ²Az asszony így válaszolt a kígyónak: „A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. ³Isten csak a kert közepén álló fa gyümölcséről mondta: Ne egyetek belőle, ne érintsétek, nehogy meghaljatok.” ⁴Erre a kígyó így beszélt az asszonyhoz: „Semmi esetre sem fogtok meghalni. ⁵Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.” ⁶Az asszony látta, hogy a fa élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát gyümölcséből, megette, adott férjének, aki vele volt, és az is evett belőle. ⁷Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek.

A szöveg és környezete

A királyság korában élő szerző nem a régmúltról, nem a lezárult folyamatokról beszél, hanem azt a jelent mutatja be, amiben él. Nem a világ keletkezését akarja elmondani, hanem azt, hogy valójában milyen a világ és benne az ember. A szemléletes elbeszélésével formálni akarja a kortársainak a gondolkodását, hogy ismerve a gyenge pontjaikat felelősen tudjanak gondolkodni önmagukról, a másik emberről és a világról. Először az ember megteremtéséről beszél, utána pedig a bűnbeeséséről. Vagyis az embert a kettős arculatával együtt mutatja be: az ember egyrészt Isten által teremtetett lény, ugyanakkor a bűn által fenyegetett lény. 

Néhány gondolat

A szövegrész elején megjelenő ember a szerző szándéka szerint nem egy személyt jelöl, hanem gyűjtőfogalomnak mondható. Az egész emberiség kerül szóba és a határozott állítás: az ember az Isten alkotása. Az Isten mintegy iparművészként jelenik meg, aki az alkotó tevékenységét a fazekas munkájához hasonlóan nagy gondossággal viszi végbe. Ebből következően az emberiség az Isten remekművének tekinthető.

A szerző egyértelművé teszi, hogy az ember a létét és az alkatát Istennek köszönheti. De nem hallgatja el azt sem, hogy az ember testét alkotó elemek egyúttal a földet alkotó elemek is. Az ember földből való lény. Hogy ebben a kiformált földben élet van, az a teremtő Istennek köszönhető. Az élet leheletét ajándékozza az Isten, és ettől lesz az ember élő lénnyé.

A megteremtett embernek Isten kertet telepít, hogy megfelelő élettere legyen. Az „Éden kertje” valójában az „Öröm kertje”, ami nemcsak csodálatos, hanem amiben nagyszerűen lehet élni. Isten az embernek a jó életfeltételeket is biztosítja, mert a teremtménye életét nem akarja lehetetlenné tenni.

A kígyó megjelenése vet véget az idilli állapotnak. Az emberi létet fenyegeti a bűn. A kígyó a termékenység és az élet jelképe. Alakjának a szerző itt a csábítást szánja. Ennek történelmi okai lehetnek. Az izraelita királyok gyakran kötöttek házasságot külföldi, pogány nőkkel. Pogány vallásgyakorlatok jelentek meg az egyetlen Istenbe vetett hit mellett. Csábító erővel hatott az egyiptomi kígyó-kultusz is. Így lett a kígyó a pogány vallásosság jelképe és a kísértés forrása.  

A szerző lélektanilag rendkívül érdekes beszélgetést hoz létre a kígyó és az asszony között. Valószínűleg a történelmi okok játszhattak itt is szerepet. Az idegen vallásgyakorlatok bevezetése az izraelita királyok pogány feleségeinek köszönhető. Így vált az asszony elcsábítottá, majd pedig maga is csábítóvá. A férfi ugyanebben a szerepben jelenik meg: hagyja magát elcsábítani az igaz Istentől, a Teremtőjétől, aztán maga is az idegen istenekhez csábító személlyé válik. 

A tévútra vezető gondolatok kívülről közelítenek az emberpárhoz. A kígyó képmutató, ugyanakkor óvatosan érdeklődő kérdésére az asszony egy helyreigazítással válaszol, sőt először a védelmébe veszi az Isten parancsát. De aztán enged a kísértésnek. Micsoda óriási dolog „olyannak lenni, mint az Isten” és a tudás fájának a kinézete is csábító. A bűn lényege, hogy az ember olyan akar lenni, mint az Isten. Az ember nem akar a teremtésének megfelelő módon „földi” lény maradni. Az Istennek járó engedelmességet megtagadva elkezdi a maga útját járni. 

A lázadás várt eredménye azonban nem érkezik el. A több tudás és a saját akarat erőltetése, mindössze ennyi eredménnyel kecsegtet: „észrevették, hogy meztelenek”. A továbbiakban nem tudják álcázni, leplezni magukat. Teljesen kiszolgáltatottá váltak.    

Meditatio (Isten Igéje hozzám érkezik. Amit Isten Igéje nekünk mond)

Elindíthatunk az élet számára kedvező, de az életre káros folyamatokat is. Valamennyien ott állunk „a jó és a rossz tudásának a fája” alatt. A szabadságunkra van bízva, hogy a jó vagy a rossz mellett döntünk-e. Az Isten mellett vagy az Isten ellen foglalunk-e állást. Férfiként és nőként megmarad a szabadságunk. De egy pillanatra sem felejthetjük, hogy a helyzetünk ellentmondásos: ugyan van két lehetőség, de az egyik kizárja a másik érvényét. Miközben a jóra vagyunk irányítva, a rosszra is hajlamosak vagyunk. Amikor az Isten által elrendelttől el akarunk térni, akkor indulunk el a rossz felé vezető úton.  

Contemplatio (Elmélkedés. Amit Istentől ajándékba kaptunk, és a szívünkben hordunk)

A jó és a rossz tudás fájának tiltott gyümölcsébe sokszor beleharapunk. Naponta rémisztő kísérleteket teszünk arra, hogy a magunk számára kiköveteljék a jót.  Közben észre sem vesszük, hogy ezzel a másik embert figyelmen kívül hagyjuk. Nem egyszer erőszakos fellépésbe is belesodor bennünket annak hangoztatása, hogy nekem van igazam és nem neked! Az igazság megtalálása mindig egy nyitott folyamat. Kapcsolatba kell lépnem a másikkal. Bele kell élnem magam a másik helyzetébe és akkor nemcsak őt értem meg jobban, hanem magamat is. Soha ne higgyük, hogy a tökéletes megoldások birtokában vagyunk. Ehelyett közösen keressük az életnek azokat a lehetőségeit, amikben mindenki jól érzi magát.            

Collatio (A jelenlévők gondolatainak megosztása valamint gyakorlati teendőink. Amit Isten Igéje általunk üzen másoknak.)

Tapasztalatból tudjuk, hogy nem vagyunk képesek minden élethelyzetben helyesen dönteni a jó és a rossz között. Azt is tudjuk, hogy hajlamunk van arra, hogy a különféle korlátokat átlépjük, és semmibe vegyük. Ettől még a tetteinkért való felelősségünk megmarad. Tudatosítanunk kell ismételten, hogy van egy határ, amit nem szabad átlépnünk, mert ha megtesszük, akkor elhatalmasodik az erőszak és a nyomában járó pusztulás. Ha szem előtt tartjuk az emberségünkkel együtt járó veszélyeztetettségünket, akkor esélyt adunk a fejlődésünknek. 

Oratio (Imádság. Amit Istennek válaszolunk Isten Igéjével a kezünkben)

Adjunk hálát az Atyaistennek, aki megajándékozott bennünket a Nagyböjt szent idejével. Kérjük kegyelmét, hogy bűnbánó szívvel ünnepeljük a Szent Negyvennapot. Könyörögve mondjuk: Tisztítsd meg, Urunk, bűntől megsebzett szívünket!

Add, Urunk, hogy hívő néped csak téged imádjon, és egyedül neked szolgáljon!
- Tisztítsd meg, Urunk, bűntől megsebzett szívünket!

Újítsd meg Egyházadat, és tedd tisztává a bűnbánat által!
- Tisztítsd meg, Urunk, bűntől megsebzett szívünket!

Szabadítsd meg, Urunk, népedet a gonosztól, és védj meg bennünket a bűn igézetétől, amely elhomályosítja az igazi értékeket!
- Tisztítsd meg, Urunk, bűntől megsebzett szívünket!

Add, Urunk, hogy imádsággal és önmegtagadással készüljünk fel a kísértések legyőzésére!
- Tisztítsd meg, Urunk, bűntől megsebzett szívünket!

Fegyelmezd meg törvényeid ellen lázadó elménket, és add, hogy nagylelkűen kövessünk téged!
- Tisztítsd meg, Urunk, bűntől megsebzett szívünket!

Mindenható Istenünk, állj mellettünk a kísértés idején, mert gyöngék vagyunk. Nyújtsd felénk védelmező jobbodat, és vezérelj mindnyájunkat igaz bűnbánatra. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten, mindörökkön örökké.

Ámen.

A legközelebbi Lectio divina időpontja: 2016. március 12.: 
„Isten megbánta a rosszat, amivel fenyegette őket.” (Jón 3,1-5.10)

A korábbi Lectio Divina felvételek és az idei program megtekinthetők itt: Lectio Divina